Hála Istennek és annak, hogy Ambrus is AKART szopizni, ezzel nem is volt semmi gond. Igény szerint szoptattam, és úgy terveztem, hogy sokáig szoptatom. Konkrét elképzelésem nem volt, hogy meddig, de azt tudtam, hogy "sokáig". Titkon pedig azt reméltem, hogy majd ő dönti el meddig.
Az első szopi kiváltások nehezen mentek. 10 hónapos koráig nem is váltottunk ki egyet sem. Ha akartam volna, se tudtam volna, mert nem volt hajlandó szilárd ételt enni. Márpedig valamit ennie kellett, hát szoptattam. Amikor már stabilan evett tízóraira, akkor elhagytuk a délelőtti szopit. Nagyon hiányzott neki. Sírva hívott a szobájába, mutatta a fotelt, és szinte könyörgött, hogy szopizni akar. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne szoptassam meg. Mert mindig arra gondoltam, miért ne, ha csak ennyi kellene, hogy megnyugodjon. De tudtam, hogy ha már így döntöttem, és főleg, hogy bele is kezdtem, végig kell csináljam. Mindig megpróbáltam inkább elterelni a figyelmét, több - kevesebb sikerrel. Közben különösen odafigyeltem arra, hogy megkapja a figyelmet, amit igényel, és hogy sok öleléssel, összebújással, pótoljam a szopi adta melegséget, ölelést. Viszonylag hamar elfelejtette. A délutáni szopit ugyanígy hagytuk el. Egy évesen már "csak" reggel, ebéd után, este és éjjel (néha megszámlálhatatlanszor) szopizott. Ebéd után leginkább az elalvás miatt. Ennek elhagyása volt a legnehezebb. Ekkor már 17 hónapos volt. Esténként már nem cicin aludt el (igaz, a cicimet fogva, de mégsem szopi közben), hát úgy éreztem, itt az idő. Az első alkalommal nagyon dühös lett. Ütött-vert, ahol ért. Dühből. Én meg hagytam. Hagytam, had adja ki a haragját. Hamar lecsillapodott, és már "csak" keservesen sírt. Hiába öleltem, vigasztaltam, nem tudtam megnyugtatni. Egy idő után elfáradt, és elaludt. Másnap már nem volt dühös, de csalódottan sírt. Harmadnap már sírás nélkül, úgy ment az elalvás, mint este.