Ahogy telik az idő, egyre jobban hiszek abban, hogy Ambrusnak az a küldetése az életben, hogy engem tanítson. Megtanítson arra, hogy nem minden agyban dől el, nem minden tervezhető és ne ítéljem el tapasztalat nélkül mások cselekedeteit, mert könnyen lehet, hogy én is megteszem. Azt hiszem jó úton halad és valamilyen szinten sikeres lesz a küldetése.
Jóval a pocaklakóm beköltözése előtt sok mindent elterveztem, hogyan lesz, mit fogok és mit nem a gyerekemmel. Azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok/voltam így.
Először is könnyű és gyors szülést terveztem, mert hiszem, hogy minden agyban dől el. A sors nem ezt tervezte: Ambrus 31 órás vajúdás után császármetszéssel született.
Elterveztem azt is, hogy amíg ő napközben alszik nekem lesz időm magamra, a hobbimra. Azért mertem ilyen nagyon álmodni, mert több barátnőmnél is ezt láttam. Ma sem értem hogy csinálják, és főleg, hogy MIKOR?? Mert az én kicsi fiam már az első napokban eldöntötte, hogy neki nincs szüksége alvásra, inkább felfedezi a világot. Nesze neked szabadidő! Napi 1,5-2 óra alvás mellett nem sok mindenre jut idő. Egy ilyen pici csecsemőtől nem várhattam, hogy 1-2 órára lekösse magát. Nem egyszer felolvastam neki az újságot, így én is informálódtam, ő pedig nyugodt volt, mert mellette voltam és hallotta a hangomat. Már elmúlt egy éves, naponta csak egyszer alszik egy órát.
Elterveztem, hogy nyugodt gyerekem lesz, erre Ambrus igazi örökmozgó, két percnél tovább nem tud megülni a fenekén. Nem is értem ilyen kevés alvás mellett hogy van ennyi energia egy ilyen pici testben. Az etetőszékben is jár a lába, szopi közben is matat a kezével.
Évekkel ezelőtt egy barátnőmet láttam a lánya után étellel rohangálni, hogy legalább pár falatot egyen. Már akkor úgy döntöttem, hogy én ilyet SOHA nem fogok csinálni. Mivel Ambrus képtelen bármit huzamosabb ideig csinálni, főleg nem egy helyben ülni, és mivel az evés nem erőssége én is megpróbáltam. Szerencsémre ez sem vált be, így inkább maradtam a „szigorúan az asztalnál ülve eszünk” elvemnél.
Azt mondtam, az én gyerekem nem fog üveges kaját enni, nekem kell annyi időmnek legyen, hogy főzök neki. Időm még lenne is, ha megenné. Van, hogy megeszi, van hogy csak az üvegeset. Időnként bepróbálkozom a friss gyümölccsel és a főztömmel, de nem mindig kéri. Sőt, mostanában egyáltalán. Az elején csak friss gyümölccsel próbálkoztam, de mikor nem akart semmit enni, gondoltam kipróbálom az üvegeset. És volt, hogy azt megette. Most is csak azt eszi. El kellett fogadjam, hogy ő ezt eszi, de legalább eszik valamit, mert fél évig küzdöttünk az evéssel, mire végre 13 hónaposan szépen eszik. Megtanultam az előnyét nézni, praktikus, nem kell bíbelődni vele, azonnal ott van, ha kell.
Úgy terveztem, hogy nagyon élvezni fogom az anyaságot, hogy milyen jó lesz nekünk majd itthon kettesben, aztán majd hármasban, esetleg négyesben. Bevallom, csodálom azokat az anyukákat, akik 2-3 csemete mellett vágynak a következőre. Most egy év elteltével már el tudom képzelni, hogy hamarosan ketten legyenek, aztán talán hárman, de volt idő, mikor úgy éreztem, nekem ez az egy gyerek is sok. Nem élvezem mindig az itthonlétet, mert nem ezt terveztem, hanem azt, hogy hosszú órákat alszik napközben, miközben nekem lesz időm a háztartásra és még arra is, hogy varrjak, vagy hímezzek neki valamit és az ébren töltött idő minden percében vele játszom majd. Ez utóbbi így is van, mert igényli, hogy játszunk, de nagy alvások nincsenek, így mindent akkor kell csinálnom, amikor fent van, de nem mindig hagyja. És persze kézimunkára gondolni sincs időm, nemhogy csinálni bármit is.
Azt hittem az én gyerekem át fogja aludni az éjszakát. Mondanom sem kell, hogy nem így van. Sőt, olykor óránként, akár félóránként is felébred. Éjszakánkénti minimum 3-4 –szer ébred.
Sorolhatnám a végtelenségig a megbukott elveket, terveket – nem hagyom sírni, nem alszok vele, nem néz tv-t stb. A jövőre nézve is vannak még elhatározásaim, terveim, amik zöme minden bizonnyal hasonló sorsra jut majd, mint az előbb felsoroltak, de ugye a remény hal meg utoljára. Nem tudok mit tenni, én ilyen tervezős, előre elhatározós vagyok.
De sokszor ráébredek, hogy hiába tervezek, hiába vannak elveim, az élet megtanít, hogy néha bizony fel kell adjam őket, és nem minden alakul úgy, ahogy terveztem. Az ember lánya vagy kitart az elvei mellett, és akkor folyton megütközik gyerekével, vagy feladja őket, enyhít rajtuk, alkalmazkodik. Ilyenkor ugyan a „feladtam az elveimet” érzés sokáig megmarad, de legalább nem folytonos ütközetekből állnak a napok. És vagy elfogadjuk, hogy nem úgy van, ahogy terveztük, vagy ezen siránkozunk, és észre sem vesszük a dolgok jó oldalát, szépségét. Én beleestem ebbe a hibába, de szerencsére hamar észhez tértem.
Persze ehhez kellett az is, hogy elteljen fél év, elmúljon a hasfájás, a napközbeni nyűgösség stb. és ott van mellettem egy gondos, segítő férj és apuka. Tapasztalatból mondom, sokszor könnyebb, ha engedünk a nyomásnak, és feladjuk elveinket, de legalábbis kicsit módosítjuk. Ettől nem leszünk rosszabbak, kevesebbek. Sőt. Szerintem inkább többek, mert megtanulunk különleges helyzetekhez alkalmazkodni, különleges kis csodabogarakkal békében együtt élni. Azt érzem, hogy semmi nem úgy van, ahogy elterveztem, és az elveimhez sem tudok ragaszkodni, mert nem válnak be. Ahogy telik az idő, egyre jobban hiszek abban, hogy Ambrusnak az a küldetése az életben, hogy engem tanítson. Megtanítson arra, hogy nem minden agyban dől el, nem minden tervezhető és ne ítéljem el tapasztalat nélkül mások cselekedeteit, mert könnyen lehet, hogy én is megteszem. Azt hiszem jó úton halad és valamilyen szinten sikeres lesz a küldetése.
Zakariás-Pipis Edit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése