Anya születik

Kisfiunkat nagyon vártuk, bár utólag, két év távlatából be kell ismernem, hogy akkor még nem tudhattuk, mi az igazi várakozás. Mi a lényege. Nem a gyakorlati készülődés. Nem a több tonnányi babamagazin, és nem a hétvégi bababolt-túrák. Mindez természetesen hozzátartozik és szükséges, de nem lényeges. A várakozás lényege a befelé fordulás, illetve annak a ténynek az elfogadása, olykor elfogadtatása (!!!), hogy az életünk gyökeresen felfordul és megváltozik.

Olyan egyszerű az élet addig, gyerekek vagyunk, majd felnövünk, és rácsodálkozunk; nem is olyan bonyolult ez. Dehogynem. Mi lehet annál nehezebb, minthogy különböző szerepeknek tegyünk eleget?! Naivan hittem, hogy egyik szerepből átvedlünk egy másikba, majd ott ragadunk. Elképzelni nem tudtam, hogy lehet az ember egyszerre nő, feleség és anya. Így kellene. Közhelyes szavak ezek, közhelyes gondolatok, épp ezért nem is mélyülünk el ilyesmiben szinte soha. Legszűkebb környezetemben is tapasztaltam nem is oly rég a közhelyes választ: „tudom” (és legyintés). Nem, nem tudjuk. Ezt nem lehet előre tudni, erre nem lehet felkészülni. Nekem legalábbis nem sikerült. Nagyon küzdelmes volt eleinte. Természetesen én is felvérteztem magam, bespájzoltam a babamagazinokat a párnám alá, és próbáltam. Megfelelni az elvárásoknak. Volt bőven. Vacak érzés szembesülni efféle gondolatokkal, de igen, voltak elvárások. Tagadhatnám is, de attól ott lebeg a levegőben. Elvárások a szülők (leendő nagyszülők) részéről… nem létezik ugyanis, hogy ne lennének kíváncsiak arra, vajon mit sikerült átadni. Én legalábbis nagy-nagy reménységekkel fordulnék gyerekeim irányába és FIGYELNÉM (most ezt mondom, hogy figyelném, és még véletlenül sem véleményezném) azt, ők hogy indulnak. Ugyanúgy, ahogy én? Könnyedén veszik az akadályokat? Elbuknak? Éreztem az elvárásokat tehát. Ugyanis korábban féltve óvtak attól is, amibe bele kellett volna rokkannom egyedül. Szembesülnöm kellett azzal, hogy ha nem is várták a bukást, de egyértelműen jelét adták annak, fel vannak rá készülve, azaz erre vannak felkészülve. Bár ezek után egyértelműen következne, én mégsem önérzetességből, nem bizonyítási vágyból, de elhatároztam, hogy TESZEM A DOLGOM. Nem belerokkanás árán, de feladni sem fogom az első kanyarban.

Ott volt a védőnéni, a doktornéni, tucatnyi egyéb és kívülálló tapasztalt ember, akire támaszkodhattam. Támaszkodtam. Ötlete, tanácsa, elvárása mindenkinek volt. Emlékszem, mennyire frusztrált voltam. Jól akartam csinálni, úgy jól, ahogy az elvárt szerint jó. Hosszú út vezetett addig, míg megtanultam, hogy nem lehet egyféleképpen jól csinálni. Nálunk nem vált be a 3 órás etetés, sem a 4 órás, de még igény szerint sem működött. Mondhatnám, nem működött Benedek sehogysem. Nem értettem, pedig nagyon akartam. Bár szépen gyarapodott, és ősi ösztöneim azt súgták, minden rendben van, nem hallgattam rájuk. AKARTAM, görcsösen, hogy nekem is egy elégedett, mosolygós és jólalvó kisbabám legyen. Benedek nem aludt.

Ráfogtuk mindenre; a vízerekre, a fogzásra, a frontokra, a környezetre. Sok igazság volt, de mi nem találtunk egyetlen egyet sem, amely kulcs lehetett volna. Közben egyre kevesebb maradt belőlem, már azt sem tudtam, hol hagytam magam el, de elvesztem teljesen. A szokásos „van-e elég tejed?” és az „áttért-e Benedek a négyóránkénti evésre?” típusú kérdések a sírba tudtak kergetni (most is). Egy éven keresztül nem aludtam, de ezt szó szerint kell érteni. Azaz 3-4 részletben 5 órát éjszakánként. Nem egy olyan nappal van, amelyre nem emlékszem. Üssenek agyon, akkor sem. Jóformán egész nap szédültem, dekoncentrált voltam. Mondhatnák sokan, idióta is, amiért nem kértem segítséget. Nem kértem, kiabáltam. Kapálóztam, megoldást kerestem. Bíztam és hittem abban, hogy létezik, egyszer csak meglelem. Félkómában lebegtem. Éjszakánként felváltva őrködtünk a gyermekünk mellett Férjemmel. Rég nem állta meg a helyét az a közhelyes gondolat, hogy ő keresi a kenyérre valót, ő legyen pihent és friss és üde és vidám. Mindketten lerobbantunk. Engem dicsértek, amiért hamar visszanyertem eredeti formámat (soha olyan rossz passzban nem voltam előtte, kösz azért), férfiember pedig szinte folyamatos lumbágóval küzdött. Tudtuk mi, ez a fáradtság. Visszatérve a segítségre. Nem láttam értelmét. Rosszkedvű, introvertált voltam, mint oly sokszor életem során, amikor fájdalom/veszteség/rossz időszak szakad a nyakamra… a segítség elfogadása pont lett volna az i-re. Nem hiányzott senki. Tudtam, hogy az amúgy sem elfogadó, beletörődő és bólogató természetem csak ártana. Nekem ugyanis nem jelentett volna semmit, ha valaki jön heti egyszer, és látványosan segít, azaz porszívóz, főz. Én imádok egyedül lenni, akármilyen nehéz. Mindig úgy éreztem, hogy az életem, életkörülményeim, komfortérzetem jobbítása csakis rajtam múlik, a környezetemet én tudom alakítani. Átvitt értelemben és a szó szoros értelmében is. Ez amolyan utólagos bocsánatkérés a környezetemtől, megbánás, magyarázkodás. Kimondom, SENKIT nem akartam magam körül látni, és ennek vajmi kevés köze van a büszkeséghez. Ezt a helyzetet én AKARTAM, TEREMTETTEM - MEGTANULNI is nekem kell. Tanultuk, fejlődtünk.

Mindenki elvárt valamit, mi mindennek ellenére minden erőnkkel arra koncentráltunk, hogy ezt a terhet ne rakjuk rá Benedekre. Semmit nem erőltettünk nála, mert döbbenetesen magas és kemény falakba ütköztünk. Kudarcba fulladtunk. Pl elkezdtük a hozzátáplálást 4 hónaposan, hátha az éhség miatt a sok ordítás és nemalvás. Hozzátápláláson túl tápszert is elkezdett kapni esténként, hátha attól tele a poci. Mindent elkövettünk, amit hibaként (is) szoktak értelmezni. Kérdem én, mi a hiba ebben? Próbálkoztunk, hallgattunk a védőnőre, doktornénire. Vannak elveim, de mióta anya vagyok, megtanultam azt is, hogy ezeket az elveket betehetem egy fiók legmélyére, mert bár szépek, nem mindig használhatóak, és sokszor (=többnyire) ahhoz folyamodunk, amelyet korábban mélyen elutasítottunk zsigerből. Tehát próbálkoztunk, figyeltünk, vártunk…, és rájöttünk. Ezt a gyermeket hagyni kell. Mert tud ő mindent, meg is tanítja nekünk. Elvégre ő diktál. Egy dologban következetesen merevek maradtunk, ez pedig a rendszeresség. Igazából ez az én rendszerem volt, a túlélés rendszere. Minden áldott nap ugyanabban az órában történt a séta, az etetés, a fürdetés, a fektetés. Akkor is, ha ez egyáltalán nem befolyásolta Benedek működését, valahol mélyen éreztem, hogy ezt igényli. Utólag sok mindent be mer vallani az ember. A fásultságtól, nemalvástól, frusztráltságtól, környezet elvárásaitól olyan tompa voltam, hogy nemigen emlékszem kiegyensúlyozott, réten pillangó után szaladgáló anyafigurára, inkább afféle rabszolgává váltam. Ezért vagy nem ezért, bár természetesen imádtam a fiamat, rendkívüli módon ragaszkodtam hozzá, és minden vele együtt eltöltött perchez, rituálékhoz, az igazi mély lelki kötelék még nem tudott kialakulni. Egészen pontosan emlékszem viszont arra, hogy mikor váltam visszavonhatatlanul szülővé. Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem azt a belső remegést, azt a lüktetést, amelyet az anyaméhben eltöltött 9 hónapban a köldökzsinór jelent. Benedeket mentővel kellett kórházba vinni 13 hónapos korában kruppos rohammal, amely aztán a következő egy hétben alig akart szűnni. Azóta tudom, mit jelent szülőnek lenni. Milyen az igazi felelősség terhe, mit jelent az a szintén közhelyes gondolat, hogy „csak egészséges legyen”. Ma átalussza az éjszakát Bene. Kórház után látszódott némi javulás, előtte költöztünk, külön szobába került. A kórházban, bár nem így terveztem, végleg felhagytunk a szoptatással, sajnos nem az ő döntése volt, nem az én döntésem volt, a körülmények kényszerítettek rá. Azóta is elmélázok sokszor azon, hogy mitől volt így, mitől alakulhatott volna másképp. Benedek másfél éves kora óta stabilan, egyedül elalszik. Nem tettünk semmit. Miért is? Feladtuk talán. Nagyon sok más szempontból meg kellett tanulnunk a gyermekünket. Meg kellett tanulnunk, be kellett látnunk, hogy majd… majd… Így kapott időt mindenhez. Ülés, mászás, négykézlábra állás, két lábra állás – semmi nem próbálkozásokkal indult. Benedek mindenhez csak akkor látott hozzá, ha azt teljes bizonyossággal tette. Mai napig. Mindenben. Be kellett tehát látnunk, hogy ő különc, utána kell mennünk, nem előtte. Figyelem a gyermekünket, mai napig válaszokat keresek. Találtam egyet-kettőt. Benedek azok közé tartozik, akik kialakítják saját szabályaikat, és saját szívük és bölcsességük szerint élnek. Spirituális meglátás, gondolkodás nélkül vajmi nehezen elfogadható az a tény, hogy azért érkeztek e világra, hogy azt jobbá tegyék. Életfeladatukkal teljes mértékig tisztában vannak, ezért ha ennek véghezvitelét megakadályozzuk, teljes valójukban gátoljuk őket. Benedeknek, mint sok más gyermeknek is, nem kizárólag szülőre, hanem társra van szüksége kezdetektől, aki segíti őket céljaik megvalósításában. Egész egyszerűen meg kell értenünk őket, értetnünk magunkat. Benedek ma már elmúlt kétéves. Még pelenkás, még nem beszél (ide jöhet a „hűházás”). Tapasztalat, majd megtanuljuk. Életem egyik legszebb élménye, életem valódi értelme.

A másik legjobb dolog, ami történhetett velem, az Benedek kishuga, Jankaszáva (igazából Janka Száva), aki 3 hónapos lesz. Nem kell semmit sem megtanítani nekik, hisz a világ minden tudásával rendelkeznek. Benedek megtanította nekem az anyaságot, mára két gyermek anyukája lehetek. Nem szeretem a társadalom által elvárt és szigorú keretek közé szorított szerepeket. Anya vagyok, feleség vagyok, nő vagyok. Sokszor egyszerre, sokszor külön, azaz külön is működnie kellene. Bitang nehéz. Nem működik. Összeesik az ember a mókuskerék terhei alatt, és igen, zokog. Térdre ereszkedve, fél napig a fürdőszobában. Anyaként, feleségként, nőként is Ember vagyok. Be kell vallanunk azt is, ha nem megy. Ettől igazi. Sokszor igazi. Sokan kérdezik azok, akik felvették ugyanazt a cipőt, amelyet mi is hordtunk, hogy mit tettünk. Semmit. Benedek mutatta az utat. Minket választottak. Életünk végéig hálával tartozunk nekik ezért. Most már előttem is van valaki, nemcsak mögöttem. Mi, a szülei megyünk utánuk és figyelünk rájuk. Ez a legkevesebb és a legtöbb, amit adhatunk.

Vass-Bozsó Enikő Aida