Mindig is maximalista voltam, de úgy érzem két gyermek édesanyjaként és feleségként ezt a negatív vagy pozitív tulajdonságomat nagyon nehezen tudom kezelni. És hogy ez egyáltalán a gyermeknevelésben ez jó vagy sem, még a mai napig magam sem tudom.
Nem is olyan régen, Fanni kislányomat altattam, aki most 8 hónapos. (Gondolom, most sokan hátrahőkölnek, hogy egy ekkora „nagylányt” miért kell még mindig altatni? Főleg második gyermeket! A védőnő szerint is egy kicsit hagyni kell sírni, ami az én elveimnek igen csak ellent mond… De hogy ezzel, kivel szúrok ki? A kislányommal hogy nem tanítom meg egyedül elaludni, vagy esetleg magammal? Ez még a jövő zenéje)
Persze Zsombi nagyfiam, aki most 2 éves múlt is éppen akkor szeretett volna velem játszani. 
És ekkor kezdődött a kálvária…
Fanni altatás közben, Zsombi üvölt és mikor már ötödszörre is próbálom elmagyarázni, hogy pár perc és az övé vagyok, ekkor a fejedhez vágja sírva, hogy az Apát akarom. Hát igen az Apa az, aki minden nyekkre ugrik (hiszen Ő is a legjobbat akarja a gyermekének). Ez hogyne esne rosszul egy anyának? De mi ilyenkor a teendő? Kétfelé nem igazán lehet szakadni. És akkor ezek még „csak” a gyerekek. Mikor jön képbe a szerető férj? Hiszen néha beszélgetni sincs idő. Persze az ő szemszögüket is figyelembe kell venni. Mit lát belőlünk a férj? Lestrapált anyuka (tisztelet a kivételnek) mos, főz, takarít, vasal, gyerekeket terelget, szoptat, néha dolgozik… Bezzeg a szerelem hajnalán! De Apának is elég lelki kihívás, hiszen ő a családfenntartó, már a kicsi feleség nem csak az ő kívánságait lesi, nincsenek kettesben tett séták, mozik… a többiről nem is beszélve.
De hol vagyunk mi anyukák? Talán legelőször magunknak kellene megfelelni? Ez viszont igazán önzőnek hangzik. Néha úgy érzem, a nőiesség, az önbizalom teljesen kihaltak belőlem. Az önbizalom, mert a gyermeknevelés néha nem úgy megy, ahogy eltervezzük. Ritkán vannak sikerélmények. Persze, egy gyermeki kacaj minden szakmai sikernél többet ér.
A nőiesség, mert úgy érzem, olykor olyan vagyok, mint egy zombi. Itthon, pörköltszaftos ruhában, kezemben az épp aktuális teregetni való, miközben fél kézzel keverem az ebédet és fél szemmel figyelem a nagyobb gyermeket, hogy éppen miben sántikál. Valljuk be, nem lehetek egy üdítő látvány…
Nem is olyan régen kérdezték Tőlem, hogy ha egy kívánságom lenne, mi lenne az? Habozás nélkül rávágtam, csak 5 perc csendet szeretnék. Se többet, se kevesebbet.
Flórián Tünde
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése