Milyen a jó anya?

Milyen a jó anya?

Ismerős a kérdés: Vajon jó anya vagyok?

Ha már legalább egyszer feltettük magunknak a kérdést, akkor a válasz: IGEN

Mert a lehetőségeinkhez mérten igyekszünk a legjobbat, legtöbbet adni gyermekünknek. Mert nem tudjuk mi a legjobb, és keressük a megfelelő megoldást. Ezért vagyunk jó anyák, mert törődünk, és ez a legfontosabb. A gondoskodás, a törődés. Lehet később rájövünk, hogy a másik utat kellett volna választani, de a döntés pillanatában mindig az a legjobb döntés, amit meghozunk. És ha később másképp is döntenénk, attól még ugyanolyan jó anyukák vagyunk.

Persze én sem voltam mindig ilyen optimista. Hiába mondták tapasztaltabb anyukák nekem is a fent leírtakat, akkor még nem hittem.

Mert nem voltam felhőtlenül boldog az első hónapokban. Az első fél évben szinte egyáltalán. Fáradt voltam, semmire nem volt időm, délután jutott eszembe, hogy még pizsamában vagyok és meg se fésülködtem. Teljes káosz volt minden. Bűntudatom volt, hogy miért nem vagyok boldog? Miért ilyen nehéz nekem? Mások hogy csinálják? Én nem vagyok jó anya? Nem nekem való az anyaság? Mások sosem panaszkodnak. Csak én élem meg ilyen nehezen? Mit rontok el?

Nem tudtam Ambrus miért nem alszik napközben. Mit csinálok rosszul? Miért ébred fel fél óra alvás után, mikor más gyereke órákat alszik két evés között. Ma már tudom, hogy ő ilyen, keveset alszik. El kellett fogadjam, de ez beletelt némi kísérletezésbe. Mert jöttek a tanácsok, hogy nem tud egyedül elaludni, ezért ha felébred, nem is tud visszaaludni. Hetekig próbálkoztam különféle módszerekkel. Bár ne tettem volna. Megkíméltem volna magam a stressztől, a csalódástól, hogy nekem ez se megy. Hiába alszik el egyedül, akkor is felébred, hiába próbálom visszaaltatni, nem alszik vissza. Mit csinálok rosszul? Nem vagyok jó anyja?

Nem tudtam miért szopizunk szinte egész álló nap, mikor más gyereke 3 óránként eszik. Nincs elég tejem? Nem kellene hagynom ennyit szopizni? Annak ellenére, hogy én is élveztem minden percét, mert ez az idő csak a miénk, mégis kételyeim támadtak. Ma már persze tudom, hogy azért szopiztunk órákon át, mert Ambrusnak kellett ennyi idő, hogy hatékonyan megtanuljon szopizni. És valószínűleg szüksége volt a közelségemre. Mert 2-3 hónap után a szopik időtartama egyre rövidült, már 5-10 perc alatt is jól lakott (jól lakik). Az ösztöneimre és a szívemre hallgattam, meggyőződésem, hogy jól tettem.

Nem tudtam, az én gyerekem miért nem eszik szilárdat? Mit csinálok rosszul? Erőszakosabbnak kellene lennem? Vagy pont lazábbnak? Ebben sem vagyok jó? Nem kéne szoptatnom, és akkor enne? Mert kaptam ilyen tanácsokat is. De a szívemre hallgattam és szoptattam. És láss csodát: 13 hónaposan, a 8. fogacska kibújása után Ambrus úgy eszik, mint a kisangyal. Azt hiszem jól tettem, hogy rá és a szívemre hallgattam.

Mikor 3 hónaposan óránként ébredtünk éjjel, teljesen kikészültem. Mellre tegyem, vagy ne? Hagyjam sírni, vagy ne? Mikor teszem neki a legjobbat? Hónapokig rágódtam rajta, aztán beletörődtem. Más választásom úgysincs. Mivel nincs szívem sírni hagyni, és már az elején sem működött, hogy apa megy hozzá, nem kell neki se cumi, se víz (amit nem bánok, de azért kipróbáltam), mindig mellre teszem. Talán igazuk van azoknak a pszichológusoknak, akik szerint 2,5 – 3 éves korukra megérnek arra, hogy ha valami felébreszti őket, egyedül aludjanak vissza, és úgymond átaludják az éjszakát. 1-2 év múlva kiderül. Mindenesetre megnyugodtam, mikor Dr. Ranschburg Jenő következő sorait olvastam:

„…Ha a szülő is úgy érzi, nem szabad sírni, szenvedni hagyni a gyereket, hanem azt kell megtanítania neki, hogy a világot érdemes megszólítani, mert a „világ” válaszol ezekre a megszólításokra, menjen be gyermekéhez, amint sírni hallja őt, és adja meg neki azt a biztonságérzetet, amit igényel – függetlenül attól, hogy a folyamat így tovább tart, és a szülő számára fárasztóbb lehet. Vegye fel a síró babát, nyugtassa meg, és ne féljen a szülői hálóba bevinni őt. Vagy úgy, hogy magához veszi ágyába, vagy úgy, hogy a gyerekágyat helyezi el a saját ágya mellett, és így a gyerek ébredésére, az első nyöszörgésekre azonnal reagálni tud. Ne riadjon vissza a gyerek ringatásától, dédelgetésétől sem, az éjszakai anyatejet azonban 7-8 hónapos kortól váltsa ki, akár egy kis vizecskével, vagy valamilyen cukormentes bébi-itallal, de a cumi is megfelelő. E szerint a szülői szerep a baba mellett egyfajta „szolgálat”. Bizonyos típusú babák esetében ez nagyon fárasztó és hosszadalmas lehet, de éppen az ilyen, magas temperamentumú gyerekeknél tapasztalható, hogy a legtöbb garanciát ez a „módszer” nyújtja arra, hogy hároméves korára a gyerek nemcsak önállóan alszik, de vidám, harmonikus, egészséges emberkévé válik. Ez a módszer viszont csak akkor működik igazán, ha szívből jön – ha a szülő érzi: tulajdonképpen nem tehet másként.”

És a kérdéssel kapcsolatban, hogy jó anya vagyok-e, szerintem az utolsó mondatban van a kulcs. Hogy amit teszünk, az szívből jön. Mert odafigyelünk gyermekünk jelzéseire, igényeire. Ettől vagyunk jó anyák. Azt hiszem mindnyájan azok vagyunk. Nincs is az az ítélő bizottság, aki megmondhatná ki jó anya és ki nem. Illetve egy valaki tudja megmondani: Évek múltán a gyermek.

Mindenesetre én szeretnék olyan JÓ anya lenni, mint a saját édesanyám. Nem abban az értelemben, hogy azt szeretném tenni, amit ő tett velünk, nekünk, értünk. Azt szeretném, hogy majd a gyerekeim felnőttként úgy gondoljanak rám, mint én az édesanyámra. Azt érezzék, amit én: hogy nincs semmi, ami fájó pont maradt bennem, nem érzem, hogy bármi rosszat tett volna velem, ellenem. Ő a legjobb barátom. Ha bánatom, ha örömöm van, ő az első, akivel megosztom. Akire mindig számíthatok, akihez bármikor, bármivel fordulhatok. Aki bármiről le tudott (és a mai napig le tud) mondani a javunkra. Úgy nevelt, hogy a testvéremmel szeretjük egymást, a családunkban bármikor számíthatunk egymásra, nincs az a pénz, érdek, nincs semmi, ami miatt haragudni tudnánk a másikra. Jobban szeretünk örömet szerezni egymásnak, jobban szeretünk adni, mint kapni.

Azt szeretném, ha Ambrus és a leendő testvére(i) is így éreznének majd. Ha tudnák, hogy a szüleikre, és egymásra mindig számíthatnak.

Zakariás-Pipis Edit