Császár után normál szülés?

A 2 gyermekes anyuka részletesen beszámol az első és második gyermeke születéséről. Az első alkalommal hosszú vajúdás után a baba szívhangja alapján döntöttek császármetszés mellett. Az anya és orvosa számára azonban a második szüléskor sem volt egyértelmű, hogy császármetszésre kerülne sor. Újabb hosszú vajúdás következett, és megint csak a baba szívhangja miatt döntöttek az orvosok a császármetszés mellett. Részletes, kimerítő és megható történetet olvashattok.

Az első szülés

A kislányommal 03.24-re voltam kiírva, kivételesen stimmelt a menzesz szerinti számítás, mivel 28 napos ciklusaim voltak. Fejvégű volt, nem is nagy baba (3350 g), első harmados vérezgetéstől eltekintve minden rendben volt a várandósságom alatt, természetes szülésre készültem.

Az orvosomnál rákérdeztem a tarifára, "lássunk-tisztán-alapon", ő visszakérdezett mit hallottam más kismamáktól, és megerősítette: annyi nála a szülés. Hukk, de hát számítottam rá, elfogadtam.

Nagyon alapos és lelkiismeretes volt a terhesgondozása, de magáról a szülés folyamatáról nem igazán sikerült beszélnem vele. Annyit mondott csak el, mikor kell bemenni a kórházba, és hogy a szülésznők majd behívják őt ha kell. Amit még kihúztam belőle (majdhogynem fogóval), hogy vajúdhatok fejenállva is, de a kitolás az fekve mehet csak, és gátmetszés 99%-ban szükséges. Abban a pózban??? Naná hisz azzal terheli meg az ember legjobban a gátat, de ennek csak később olvastam utána. Mindegy, azért bekészítettem a gátolajat a kis csomagomba, 1% is valami... és intimtornáztam szorgalmasan.

38+3-nál mentem a szokásos ctg-re magánrendelésre, ami nem sikerült jól, mozgások után 100 alá is leesett a babám szívhangja. Csóválta a fejét, és félórával később megismételtette (ami már "jó" lett). Szintén harapófogóval kellett megtudakolnom, hogy ez mit jelenthet: a baba testén van valahol a köldökzsinór, belegabalyodik amikor mocorog, azért ver ritkábban a kis szíve utána. Hát nem nyugodtam meg, és ekkor futott át rajtam először, hogy ebből még császár is lehet. 2 nap múlvára, az ügyeleti napjára (márc 15. ekkor voltam 38 hét 5 napos várandós) behívott az akkor még bababarát kórházba (később megszűnt az osztály ill összeolvast más kórházakkal) ismételt ctg-re. Szép napsütéses nap volt, kevesen is voltak a szülészeten, de épp hallottam egy babát felsírni, hangulatom volt szülni. A ctg jó lett. A belső vizsgálat viszont elég fájdalmas volt, az addigiakkal ellentétben, ezért úgy gondolom, az orvos megindította a szülést/amit nagyon szerettem volna elkerülni/. (Később próbált ezen poénkodni, hogy ezt beszélik a szülésznők, ha-ha-ha.) Utána flow metriára (áramlás vizsgálat) küldött, amit egy másik orvos csinált, ő nem értett olyan jól a géphez. Az szintén rendben volt. Uh-t is csináltak. Rákérdeztem arra, lehet-e látni, nincs-e a köldökzsinór a baba nyakán, azt mondták, nem látni. A kicsimet 3560 grammosnak becsülte a gép (nem is tévedett nagyot), bár mikor a másik orvos azt mondta, 10%-al több szokott ez lenni, némileg lesápadtam.

Aztán ahogy felkecmeregtem az ágyról, elért az első igazi fájás, de még nem voltam biztos benne, hogy ez AZ-e, ezért szépen hazamentünk. A kocsiban is folyamatosan jöttek a fájások, egy meglévő alapfájdalom mellé, de nem voltak időközök mérhetőek, hol 5 perc volt, hol 1, hol 10. Otthon próbáltam pihenni, nem sikerült. Elmentem fürdeni, hogy leteszteljem, a meleg vízben elmúlnak-e, hiszen akkor csak jósló. Csitultak, de nem múltak el, és ahogy kiszálltam a kádból, elöntötte a magzatvíz a lábam. Na ennek fele se tréfa, de azért leteszteltük párommal, tényleg az-e (megszagoltuk). Hát ez bizony nem vizelet, se nem fürdővíz, irány a kórház. Ott nagyot néztek a szülésznők, mit keresek ott (Ekkor volt kb 13 óra). Jött az orvosom, ő is nézett nagyot. Belső vizsgálat: 1 ujjnyi (ekkor hangzott el a fentebbi "poén"). Szépen aláíratták velem a biankó papírt, hogy tájékoztatva vagyok a beavatkozásokról és azok kockázatairól, és beleegyezek stb stb. (Persze tájékoztatás semmi nem volt.)Fájások közben ez nehezen ment, a párommal olvastattam el, mert nem sokat fogtam fel a szövegből. Beöntés, borotválás.

Na utána jöttek ám a fájások rendesen, a zuhany nagyon jólesett. Utána sétálgattam, a párom kezét szorongattam, ahogy jöttek a még mindig rendszertelen, de erős összehúzódások. Az időtartamuk is változó volt 10 mp és 1 perc között. Közben többször volt ctg, mindig jó eredménnyel. 4 körül ismét belső vizsgálat, 2 ujjnyi. Kézzel tágítás fájás közben, az ellenségemnek sem kívánom, életem legszörnyűbb pár perce volt. Az orvos nem is akarta abbahagyni, hiába tiltakoztam, vonaglottam ("Sose szül meg, ha nem segítek!"). Utána mondta, oxytocint javasol, de nem is igazán vártak a beleegyezésemre.

Megkérdezte, kérek-e EDA-t, kértem. Nem akartam, de elképzeltem, hogy oxy-val még sokkal fájdalmasabb lesz, és inkább mellette döntöttem. Azt már előre tudtam, hogy az altatóorvosnak 5-10e ft-ot "szokás" adni. Azt viszont, hogy magzati distresszt is okozhat (és vérnyomásesést az anyukánál), ezzel növeli a császármetszés esélyét (mint az oxytocin is…), nem. 34 hetesen elmentem a kórház “szülésfelkészítő” előadására, amit egy aneszteziológus tartott, de ő egy órán keresztül csak dícsérte az edát, és azt mondta “nincs ellenjavallata”. Azért egy szülészorvos és szülésznő, akik szintén ott voltak, mormogtak rá valamit, de ezt nem mondták el ők sem…

Így hát bevonultam a szülőszobába, fel az ágyra, és jött az eda miatt kötelező infúzió, meg az oxytocin, később maga a fájdalomcsillapítás is. Amíg azt meg nem kaptam, megtudtam ám, hogy az eddigi fájások semmik voltak a felerősítettekhez képest, nem is tudtam már csendben maradni, pedig nem akartam nyögni hangosan. Aztán jött egy nagyon aranyos aneszteziológus doktornő, megszúrta a hátam, és hawaiidjnapfény lett minden. Éreztem ugyan az összehúzódásokat, de nem fájdalommal, nem is tudom pontosan leírni. Közben rám volt kötve a ctg folyamatosan. Mindenki tette a dolgát, pittyegtek a gépek, egy ideig sürögtek körülöttem, konkrét feladatokkal, úgy éreztem, itt mindenki tesz valamit a szülésért, én magam nem is csinálok semmit, csak véletlenül ott maradtam megfigyelőként. Valahogy fel is adtam az egészet magamban, hogy ezt a babát meg tudom szülni (hiszen hogyan szülhetne az, aki nem “csinál” semmit, akinek magyarázni kell, hogyan üljön-feküdjön-vegyen levegőt…), ezért úgy gondolom, ha a kicsim nem lett volna rosszul, akkor is műtét lett volna belőle.

Csak egy kismama vajúdott akkor rajtam kívül, két szülésznő is bent volt, de elbeszélgettek a sarokban, nem figyeltek rám. A párom vette észre, hogy sokszor 60 körülire esik a baba szívhangja, van amikor el is tűnik, pedig a tappancs nem csúszott el a hasamon. Az orvosnak is ő szólt... Aki pár perc alatt zöldbe öltözött, én először nem is fogtam fel, hogy a "császár" és "műtő" szavak rám vonatkoznak, aztán már toltak is át.

17:04-kor emelték ki a kislányomat (valóban rajta volt a köldökzsinór a nyakán és a törzsén is), aki rögtön felsírt. Vitték is el, csak messziről láthattam, milyen szép nagy haja van. El is sírtam magam a boldogságtól. A húzás-vonásokat éreztem, azt hittem már a tüdőmnél jár a doki, amikor kivették őt. A vérnyomásom nagyon leesett közben, fáztam-remegtem (hideg is volt a műtő, és már ruha sem lehetett rajtam…). Pár perc múlva bebugyolálva visszahozták, odatartották az arcomhoz. Nagyon rossz volt, hogy a kezeim ki voltak kötve, így megsimogatni sem tudtam. Aztán kivitték, és odaadták az apjának egy félórára. Engem még 46 percig stoppoltak (van a műtőben óra, azt néztem folyamatosan). Az anesztes orvos nagyon aranyos volt, fogta a kezem és végig beszélt hozzám. Az egész kórházban ő volt a legemberségesebb. Így valódi hálapénzt kapott a páromtól.

Azt senki sem tudta megindokolni, miért kell egy 9/10-es apgarral született babát ezek után inkubátorba tenni mással, mint hogy “ez az előírás”. Tiltakoztunk ellene, hiába, elvitték. Maga az inkubátor kb. a 70-es évekből származhatott, elég leharcolt volt. Remélhetem csak, hogy a tiszta oxigén miatt, amit abban kapott, nem lesz látáskárosodása a kicsinek, mint az apjának….

A második szülés

Hol is kezdjem... talán ott, hogy március 4-én (szerdán) hivatalosan is betöltöttem a terminust, és csak vártam és vártam a szülést. Akkor este gyömbéres inditó koktélt ittam, nem jött be, kihánytam. Hajnalban bevetettem a ricinust, na az okozott némi hasmenést, de mást nem. (A szülésznőm javasolta ezeket.) A kórházi ctg-n (csütörtök) minden rendben volt, a dokim vizsgálata szerint hátrahajló, zárt méhszáj. Emiatt ki is irt császárra 12.-ére vagy 13-ára, meg elküldött vérvételre, jól el is keseredtem. Hogy ez nem lehet igaz, végre van egy vbac-párti (császármetszés után hüvelyi szülés - párti) dokim, egy aranyat érő szülésznőm, és ilyen blama miatt fognak műteni.

Végiggondoltunk mindent, arra jutottunk a férjemmel, hogy akkor már kérünk még pár napot, és legyen 15-én a császár, hogy egy napon legyen a lányok szülinapja. A szülésznőmmel beszéltem, megnyugtatott, és javasolta, 2 naponta ricinusozzak, a homeós inditós szereket pedig naponta bevehetem. Meg is tettem :)

Más tippek szerint a házasélet, a nagy séták javasoltak. Egy kedves németországi barátnőm felhivott, és mondta, hogy szegfűszeges-fahéjas teát igyak, a német bábák szerint az is beválhat. Szombaton délután, pár órával a 2. adag ricinus után rendszeres, 5-7 perces fájásaim lettek, már riasztottam is a szülésznőt. Javasolt zuhanyt, pihenést, és hogy hivjam ha erősödik. Erre jól elmúltak :) Kocsiban volt rossz, de ahogy hazaértünk, mint amit elfújtak.

Másnap reggeltől (nőnap) már jóslóztam, és barnás folyásom is volt kevés. Hogy mennyire örültem neki, ez a nyákdugó!!! Végre elindult valami! Persze a házasélet sem maradhatott ki, és elmentem utána a nagylányommal sétálni is egy nagyon nagyot (kb 4-5 km). Nem rendszeresen, de jöttek a jóslók továbbra is. Aznap már hihetetlen szabadságot éreztem. Hiszen bármit megtehetek, mi az ami történhet? Maximum beindul a szülés, na bumm :D

Délutánra már szundikáltam volna, de persze Lindám nem akart aludni, egy félórát sikerült pihenni csak. A fahéjas teát is iszogattam persze, és reggel a homeós szereket is bevettem. Este (vasárnap) kb negyed 8-tól figyeltem, mert másképp jöttek a fájások, rögtön 5 percesek. Jópárat kivártunk, aztán zuhany, maradtak, fele se tréfa, induljunk. Riasztottuk anyósomékat, hogy várjanak meg minket a kórház előtt, és vigyék el a nagylányomat (50 km a táv a lakóhelyünk és a kórház között). Közben utolértük a bábát, aki megint ugyanazt javasolta, mint előző nap, de mi már nekiindultunk, mondtuk, bemegyünk. Éppen ügyeletben volt, ezért ő vizsgált meg először, ami nagyon jól jött, hogy mégsem rögtön egy durva férfikéz. 1 ujjnyira voltam kitágulva de méhszáj még mindig hátul.

Mindenesetre már nem engedtek haza, mentem a közös (6ágyas) vajúdóba. A férjemet pedig hazaküldtem, pihenjen amig lehet, ez a gyerek nem fog félóra alatt kiesni. (20 percre a kórháztól tudott aludni). Közben az ügyeletes orvos is ugyanarra jutott, mint a szülésznő. Ultrahangot is csinált, és (másnap kiderült, hogy) mindössze 30 g-ot tévedett a kicsi súlyában. A méhlepényem meg II. minősitést kapott, olyan jó állapotban volt, hogy attól még hetekig hordhattam volna Lénát. Szóval irány a vajúdó, ami nem volt más, mint egy többágyas kórterem, benne zárt wc-zuhanyzó. A fájásaim továbbra is jöttek 4-7 percenként, nem igazán tudtam pihenni, pedig nagyon jó lett volna.

Közben kaptam a szülésznőtől homeopátiás golyócskákat, azokból néhány már “minőségi változást” hozott, a méhnyakam elsimult kb hajnal 3-ra. Ettem banánt, csokit, majd szőlőcukrot szopogattam, utóbbit ki is hánytam. Lehet, hogy ebből többet kellett volna (hányás), mert 1 óra alatt 1 egész ujjnyi tágulást eredményezett.

Hajnal f6 körül szólt a szülésznőm, hogy hivhatom a páromat, megyünk szülőszobába. Ő jött is hamar. Labdáztunk a zuhany alatt többször is, az nagyon jólesett, bár a fájásokat is leállitotta vagy lassitotta. Szorongattam a kezét is közben, nagyon jó volt, hogy ott volt velem. Közben világos lett, megélénkült minden az osztályon, folyamatosan hallottam a babákat felsirni. Reggel befutott az osztályvezető professzor, megvizsgált, kellemetlen volt, közben bájolgott. Ahogy kiment, már orditotta is le a szülésznőmet (Gabi), hogy miért nem vagyok állandó ctg-n, honnan tudja hogy a heg birja-e, és hogy legyen a műtő előkészitve. Akkor nagyon idegesitett, jól ki is beszéltük utána, hogy mekkora egy bunkó. Később a dokim is befutott, mondta, mennyire megleptem, hogy beindult a szülés. És hogy amennyire akkor nem tudott biztatni rendes szülés témában, most mennyire tud. Nagyon jó fej volt, és meg sem vizsgált a prof durvasága után, amit mondtam is neki, hogy bölcs döntés. (Később is a lehető legkevesebbszer vizsgált, amit nagyon tudtam értékelni).

11 óra után valahogy burkot repesztett, amit korábbi ellenkezésem és ellenérzéseim dacára akkor már nagyon vártam is, hogy hátha gyorsít valamit a szülésen, mert akkor már nagyon el voltam fáradva. A férjem tisztának látta a vizet, de nem volt az, a doki utólag mondta, hogy kicsit már akkor is mekóniumos volt a szine (műtétkor már nagyon). Párszor homeósbogyóztunk még, bár nem sokat. Bent a szülőszobán is labdáztam, közben massziroztak,hol a férjem, hol Gabi fahéjillatú olajjal, isteni volt :)

Viszont a fáradtság miatt már minden fájásszünetben aludni próbáltam, kevés sikerrel. Kaptam sóoldatos infúziót, hogy erőre kapjak. A férjem szerint látszott is a hatása, én nem éreztem. Nem tudom mikor jutottam el 4 ujjnyi tágulásig, utána kaptam méhszájlazitó injekciót is. Ezt se bántam, sőt. Bár hatása nem nagyon volt. Ez igy egy rakat beavatkozás, mégsem érintettek rosszul, mert mindenről tudtam előre, hogy mikor miért lesz, semmit nem siettek el, már nagyon ideje volt tenni valamit, hogy jobban haladjunk. Végül oxytocint is adtak (olyan f5 körül délután), hogy az utolsó tágulási szakasz jobban menjen. Na az már nagyon fájt, éreztem, hogy igy nem jó.

Azt hiszem már előtte kezdtem emlegetni a császárt, amiről mind a férjem, mind a doki és Gabi is próbáltak lebeszélni, biztatni, hogy végig tudom csinálni, megjön az erőm, nemsokára babázok, szülni nem időre kell (amikor kérdeztem, mikor lesz már baba), irigyelnek hogy nemsokára babám lesz (szülésznőm), stb. Hát ezekkel nem tudtam már azonosulni sehogysem. Mondogattam magamnak, hogy kiengedem ezt a babát, tágulni akarok, hogy a babámért csinálom, képzeltem mindenféle nyiló virágot magam elé, meg magamat annak, hiába. A fájások alatt (ekkor már egypercesek voltak) orditottam volna, de nem tudtam mert akkor meg levegőt nem kaptam. Ellazulni se tudtam közben, megfeszitettem magam ahogy lehetett, küzdöttem ellenük, nem tudtam átengedni magamon. Közben jött a hir, hogy itt van anyukám, be is engedték. A férjem még korábban megjegyezte, hogy jönni fognak, nem akartam elhinni, de igaza lett. Nagyon jólesett, hogy bejött. Látta hogy mennyire kivagyok, neki is könyörögtem (szó szerint), vitessen már a proffal a műtőbe. Végül a dokim megvizsgált újra, maradt a 4 ujjnyi, császár.

Ennyire emlékszem, a férjem mesélte, hogy a baba szivhangja nem volt rendben, emiatt mondta ki az orvos a műtétet, és nem az én sirámaim miatt. Ezt ő maga is megerősitette varratszedéskor. Nagy kő esett le a szivemről, hogy azért mégsem (csak) az döntött, hogy én mit mondok, hanem a babára figyeltek, és ő is azt jelezte, hogy nem jó ami van, vessünk neki véget. Kérdezték, altatást kérek-e vagy spinális érzéstelenitést. Anyum az előbbit javasolta kimerültségem miatt, úgyhogy azt kértem, és nem bántam meg. Leállitották az oxytocint, kaptam valamilyen fájáscsökkentőt is (hamar kiment a hatása sajnos), antibiotikumot, savlekötőt. Az nagyon rossz volt, hogy a műtő asztalig sétálnom kellett, és közben visszatértek az egypercesek. A műtős csapat profi volt, az egyik orvos (műtősnő?) fogta a kezem, mondta, megérti milyen rossz igy fájni. Egy kis emberség, mennyit jelenthet! (Végül 17:58 kor született meg Léna). Aztán hipphopp aludtam is.

Arra ébredtem, hogy a kórteremben vagyok, a férjem ül mellettem, és a kezében van Léna :) Megsimiztem az arcocskáját. Az altatás miatt inkább nem tettük mellre. Elég nehezen tértem magamhoz. Férjem szerint 4szer is megkérdeztem, megvan-e a pici, és hogy mekkora, ebből is látta milyen állapotban vagyok, haza is ment (jól tette).

Másnap aztán alig vártam hogy felkeltsenek, és hozzák Lénababát, a kis 3830 grammos, 57 centis “apróságomat”. Azóta is nagy a szerelem vele, megküzdöttünk egymásért keményen. :)

Pataki Edit