Fogzás, altatás és tanácstalanság

Kisfiam szinte az első naptól átaludta az éjszakát.

Este 8-tól hajnal 5-ig aludt. Nagyon büszke voltam rá. Mindig attól féltem, hogy mi lesz, ha éjszaka nem fog aludni, hogy fogom bírni.

A 3. hónap tájékán, valószínűleg a növekedési ugrás miatt 2-3-szor keltünk, de még ezzel is ki voltam békülve. Evett és már aludt is.

Aztán egyik napról a másikra felborult minden. Elkezdtünk óránként kelni. Néha félóránként, néha kétóránként. Nem nyugodott meg, csak cicin. A férjem próbált segíteni, ő is kelt hozzá, de hiába, nem tudta megnyugtatni. Szopizott 10 percet és már aludt is tovább. Újabb fél órát… Napközben nyűgös volt. Talán ez egy ördögi kör: azért nyűgös, mert kialvatlan, és azért nem alszik, mert túl fáradt.

Az orvos a súlygyarapodásáról arra következtetett, hogy az éhség ébreszti fel. Próbáljam meg megtömni. Hogyan is lehetne egy 4 hónapos csecsemőt megtömni? Nem gondoltam, hogy az éhség miatt kelne fel. De akkor mitől?

Vesztemre olvasni kezdtem könyveket,

internetes szakértőket kérdeztem. Mindenhol azt olvastam, hogy egy 4 hónapos csecsemőnek át kell tudnia aludni az éjszakát. De a környezetemben egyik gyerek sem aludta át. Akkor hogy is van ez?

Az egyik könyv szerint adjak neki cumit, néhány nap múlva nem fog felébredni. De az én fiam nem cumizik. Sosem kellett neki. Kiveszi, nézegeti, rágcsálja. A másik szerint hagyjam sírni, majd visszaalszik egyedül. Én ugyan nem! Nem hagyom cserben, azt akarom, hogy tudja, rám mindig számíthat! Nem akarom, hogy elveszítse a bizalmát irántam.

A „szakértő” szerint csillapítsam a fogzási fájdalmát. A fájdalomcsillapítóval is csak 2 órát aludt. Kipróbáltunk minden homeopátiás szert is. Következő tanács: tanítsam meg egyedül elaludni. Az lehet a baj, hogy nem tud egyedül elaludni, ezért mikor éjjel felébred, nem tud visszaaludni sem. Vegyem ki a kiságyból, de amint megnyugodott tegyem vissza. De ő nem nyugodott meg, ha kivettem. Igazából fel sem ébredt, álmában sírt, vergődött. És egyébként is, el tud aludni egyedül. Mivel a szakértő nagyjából mindenkinek ugyanazt válaszolta, nem kérdeztem többet.

Teljesen tanácstalan voltam,

az én problémámra sehol nem találtam választ. Kénytelen voltam beletörődni, úgysem volt más választásom. Egy idő után már hozzászoktam, nem voltam álmos. Csak kimerült és fáradt. Túlélő stratégiára álltam rá. Nem terveztem, hogy napközben mit fogok csinálni. Nem akartam semmit. Ha mégis sikerült, ajándéknak tekintettem.

Persze sokszor kiborultam. Féltem, hogy tényleg én rontottam el, hogy mindig mellre tettem, ha felébredt, és tényleg az a baj, hogy nem tud visszaaludni, ha felébred. Úgy éreztem, napközben engem nem bír elviselni, érzi rajtam a feszültséget, ezért nyűgös. Mert este mikor apa hazaért, jókedvű lett. Magamat vádoltam mindenért. Ha valaki megkérdezte hogy vagyunk, csak panaszkodni tudtam. Ugyan hozzátettem, hogy megéri, mert milyen csodás anyának lenni, de nem mindig éreztem így. Emiatt természetesen folyton bűntudatom volt. Aztán persze megbántam, hogy elmondtam a tényeket.

Féltem, hogy rossz anyának tartanak.

Alkalmatlannak. Annak is éreztem magam. Képtelen voltam megoldani az élet adta feladatot. Ez elvette minden önbizalmamat, mert én mindig mindent meg akarok oldani. Eddig számomra nem volt lehetetlen. Ez pedig az volt. A tudat pofon vágott.

Azért valahogy mindig összeszedtem magam. Egy rövid időre, aztán újra kiborultam. A férjem persze próbált nyugtatni, hogy nem velem van a baj, de hiába. Végül egy riport segített, hogy magamhoz térjek az önsajnálatból. Egy 15 hónapos kislányról szólt, aki szívdonorra vár. Azzal nyugtattam magam, hogy nekünk csak ez a bajunk. Én panaszkodok? Mit szóljanak a kislány szülei? Biztosan örömmel cserélnének velem, ha tehetnék.

4 hónap után kibújt az első,

majd rá két hétre a második fogacska. És láss csodát. Ezután csak 1-2-szer keltünk. Enni. Napközben pedig nyoma sem volt a nyűgösségnek, vidám volt, játszott, nevetett. Nem sírt. Megkönnyebbültem. Igazam lett. A fogával küzdött szegény.

Két hetünk volt, hogy kialudjuk magunkat, aztán kezdődött minden elölről a következő fogakkal. De tudom, ez csak átmeneti állapot. Ez erőt ad. És erőt ad az a kislány. Egy-egy nyűgös, nehéz nap után mindig rá gondolok, belőle merítek erőt. És nagyon szorítok neki, hogy találjanak neki donort. De ahhoz sajnos egy másik gyermeknek kell az életét áldoznia. Hálát adok hát Istennek, hogy az én fiam csak a fogaival küzd (szegénykém).