Kislánykorom óta ikrekről álmodtam
– de azt nem gondoltam, hogy ez valóra is válik! Nos igen, a doktor úr első bejelentésére valahogy ezzel a lányos zavarral reagáltam, de rögtön éreztem, én és Balázs, a férjem, egy csapásra kiválasztottak lettünk! Mert ikreket kapni és felnevelni mind a mai napig hatalmas, néha tripla öröm, még ha időnként dupla fáradtság is.
Bulcsú és Lóránt 2008. február 12-én születtek, 38. héten, 55 centivel és 2850 és 3100 grammal. Nagyon szépen, és ikrekhez képest erősen indultunk hát neki a közös élet első napjainak, amelyektől talán jobban féltem, mint magától a szüléstől (ez egy másik történet lesz).
Tartottam attól, hogy egyszerre két kicsi babáért leszek felelős, és persze Balázs ott lesz és van a mai napig is minden percben velünk, mellettünk, de mégiscsak ő is tőlem várja a döntéseket a két fiú ellátása körül. A legjobban attól féltem, hogy lesz-e elég tejem, nem fogok-e az állandó igénybe vétel miatt annyira kimerülni, hogy nem lesz tejem – azt hiszem ezek a kérdések mindenkiben felmerülnek.
Végül egy merész döntéssel már az első héten elkezdtem a két fiút egyszerre szoptatni, arra gondolva, hogy így marad egy kis szusszanásnyi időm két szoptatás között, és talán ők sem fogják bánni. (A módszer: szoptatós párna ölben, babák rajta, fejük 1-1 mell előtt, lábaik a hónaljaim alatt.) Lehet, hogy a korai kezdés miatt, vagy, mert nagyon jó babák voltak, egy perc alatt összeszoktak, és tulajdonképpen az első két hét után már együtt keltek, együtt ettek. Ez nekem óriási segítség volt, mert azt is tudtam, hogy két baba folytonos párhuzamos ellátásához kell a rendszer, a napirend, és bevallom, engem is, és Balázst is jobban kiegyensúlyozottabbá tett, hogy tudtuk nagyjából mikor mi következik. Szerencsénkre két kisfiunk nagy egyetértésben simult bele a kiszabott keretekbe.
Azért természetesen nem ment minden ilyen simán
- hiszen az első perctől kezdve nem volt elég tej mindkét éhes kis babának. Minél többet és többet ettek volna, ezt pedig én estére egyáltalán nem tudtam produkálni, még úgysem, hogy minden percet kihasználtam az alvásra és evésre, ivásra, ami csak volt. Ráadásul a kórházban sajnos megismerkedtek a cumis üveggel, amiből nagy lyukon ömlött az édes tápszer, és nem is igazán volt kedvük „dolgozni”. Nagyon nehéz volt, és főleg az önbizalmamnak ártott rengeteget, hogy az orvosunk is azt mondta a második hét után, hogy este ne féljünk adni tápszert, attól jobban is fognak aludni, én is többet pihenhetek, és így több tejem lesz. A gondolat nem volt rossz, már eléggé kimerültem attól, hogy azon rágódom, miért nincs tejem, mit kéne tennem, és görcsösen próbáltam magamat biztatni, hogy de képes vagyok rá, csak ki kell tartanom. Az esti tápszer előtt mindig megszoptattam őket, és ahogy teltek a hetek, előfordult, hogy kevesebbet ettek a tápszerből, de sajnos az is, hogy napközben alig akartak szopikázni.
Azért lassan, lassan összeszoktunk,
bár én sajnos sokáig a szopizás előtti és utáni méricskélés rettenetes rabja voltam, amivel csak magamat frusztráltam, bár néha- néha meg is nyugtattam magam, ha sokat és szépen ettek a fiuk. Végül 11 hónapos korukig tudtam őket szoptatni, úgy, hogy az esti tápszert végig megtartottuk, de még ekkor is volt napközben elég tejem.
És azt gondolom, lett is volna, ha jobban bízom magamban. Ha nem hagyom magam már előre elbizonytalanítani, hogy két gyerekre úgysem lesz elég tej, hogy azzal csak kimerítem magam stb. Az ilyen tanácsok és „biztatások” pusztítóak, és nekem sem lett volna szabad meghallgatnom őket, csak nehéz, ha a védőnő és más hasonló jóakaró szájából jönnek.
Azt azonban tudom, hogy az egyszerre történő „tandem” szoptatás nekünk nagyon bevált, időm és energiám is maradt magamra, a regenerálódásra, hogy újra legyen türelmem a két kis bimbózó lélek rezdüléseire figyelni. Két baba szoptatásához valóban sok tejre van szükség, de az igaz, hogy amennyi a kereslet, annyi lesz a kínálat, csak ehhez időt kell adni a mamának is, hogy beálljon a termelésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése