Az elalvást tényleg tanulni kell? Ambrusnak meg kellett tanulnia

Gyakran hallottam, olvastam, hogy soha nem szabad hagyni cicin elaludni gyermekünket. Ezzel én, bár kezdő anya voltam mégsem értettem egyet. Nálunk ez úgy alakult, hogy az elalvás cicin történt. Nem értettem miért is nem szabadna hagynom? Mert ezt szokja meg? Na és? Ha ez nekem is megfelel, miért ne?

Mivel az alvás nem tartozik Ambrus erősségei közé és nem vagyok a magam ellensége, hagytam szopi közben elaludni. Később, Schneiderné Diószegi Erikával készített interjúm során megtudtam, hogy ezt nem az anya hagyja, vagy nem hagyja. Ez megtörténik, mert „az anyatej maga is tartalmaz elalvást segítő anyagokat, és a szopómozgás és a közvetlen bőrkontaktus hatására is termelődnek ilyenek a babában, vagyis az álmos baba nem is tud mást csinálni, mint hogy elalszik a mellen”. Valamint azt is, hogy az önálló alvás idegrendszeri érettség kérdése.
A cicin altatás nekem is kényelmes volt, így is maradt majdnem 17 hónapig. Mikor Ambrus áttért a napi egy alvásra (éppen az első születésnapján) úgy döntöttem, ebéd után továbbra is szopizunk, így nem gond az elalvás, én pedig nem bánom. Szeretem szoptatni. Korábban próbáltam „megtanítani” elaludni, de nem jártam sikerrel és bevallom, nem is voltam elég kitartó. Nem is éreztem magamban annyi erőt, energiát, hogy az éjszakai 5 vagy annál több ébredést végigcsináljam. Nemrégiben azt mondta egy pszichológus, hogy csak akkor van értelme, ha az anya eljut odáig, hogy nem bírja tovább, és tényleg elszánt, mert különben a gyerek érzi a bizonytalanságot. És ha az anya eljut idáig, akkor is kizárólag egyénre szabott tanácsot tud adni. Nincs mindenkinek jó recept. Nem mindegy milyen idős a baba, milyen a napirendje, alvási szokásai stb.

A férjem kitalálta, hogy legyen egy macija, vagy bármije, amivel szopizik, amivel alszik, hogy legyen ami biztonságot ad neki, ha mi nem vagyunk éppen vele. És talán idővel képes lesz csak a macival elaludni. Az egyik, korábban a polcon érintetlenül ülő macit egyszer magunkkal vittük szopizni. Azóta ő lett A MACI.

16 hónapos korában azt vettem észre, mikor egyik hétvégén reggel magunkhoz vettük az ágyba, hogy még együtt lustizzunk (vagyis inkább hancúrozzunk), hogy majdnem elaludt. Ebéd közben pedig szintén majdnem elaludt az ebédlőasztalnál. Ha a rádióban nem ér véget a hírek és nem kezdődik el egy zene, amire neki feltétlenül táncolnia kellett, talán el is aludt volna. A másik amit észrevettem rajta, hogy esténként nem alszik el szopi közben rögtön, mint korábban. Szopizik, majd „beszélgetünk”. Megbeszéljük, hogy apa is hamarosan aludni megy, a játékok is alszanak, és a buszok is. Ha mindezt megbeszéltük, újra kéri a cicit és rögtön el is alszik. Egyik nap kellő elszántságot és erőt éreztem ahhoz, hogy megpróbáljunk cici nélkül elaludni. Amikor abbahagyta a szopit és elkezdtünk beszélgetni, lefeküdtem vele a szobájában lévő kanapéra, ott beszélgettünk, majd vártam mi lesz. Felpörgött. Beszélt, sikongatott, majd egyszer elcsitult és szép lassan elaludt. Velem, a mellemet fogva (hónapok óta szopi közben fogdossa, és ha vigasztalásra vágyik vagy álmos, akkor is benyúl a blúzomba, amit ha otthon csinál hagyok), de nem szopi közben. Ahogy elaludt, betettem az ágyába. Az egész altatás a korábbi 10-20 perc helyett 1,5 órán át tartott. Másnap ebéd után ugyanígy cselekedtem, ébren tartottam szopi közben (ebéd után nem volt beszélgetés, rögtön elaludt). Megint felpörgött, majd elaludt, de az egész altatás már csak 1 órát tartott. Este csak ¾-ed órát, másnap délután fél órát. És azóta is így van. Szopi után mesélünk, utána lekapcsoljuk a lámpát és kis beszélgetés után elalszik. Mesével együtt fél óra az altatás.
Egy hét elteltével megpróbáltam az ebéd utáni szopit teljesen elhagyni. Az első alkalommal borzasztó dühös lett. Ütött-vágott, rúgott ahol ért. Miután kiadta a dühét, átváltott hisztire. Ekkor rászóltam, hogy hagyja abba a hisztit, mert nem ér el vele semmit. Elmagyaráztam, hogy már nagyfiú, el tud anélkül is aludni, és attól, hogy nem szopizunk nagyon szeretem, bármikor odabújhat hozzám. Mintha megértette volna (és biztos vagyok benne, hogy meg is értette), elcsendesedett, odabújt, megfogta a mellem és szépen elaludt. Másnap nem dühös volt, hanem csalódott. Nagyon sírt. Nem bántott, csak sírt. Szomorúan, csalódottan. Szerencsére nem sokáig, és bár vele pityeregtem, elég erős voltam és kitartottam. A 3. napon már nem is kérte, gond nélkül elaludt.

Az esti rituálén annyit módosítottunk, hogy a korábbi fürdés utáni szopit áthelyeztük fürdés előttre, hogy egyáltalán ne társítsa a szopit az alváshoz. Ebéd után is és este is halvány fénynél mesélünk kicsit könyvből (inkább beszélgetés, mutogatás ez még, nem igazi mesélés), elköszönünk a szobájában lévő képektől, leoltjuk a lámpát, ő megfogja a mellem, kicsit még beszélget, ficánkol, aztán elalszik. Igyekszek olyan könyvet választani, amiben vannak alvó állatok, és főleg azokat mutatom, bár nem tudom ennek van-e jelentősége.

Tudom, hogy az önálló alvástól még nagyon messze vagyunk, mert még én (vagyis a mellem) továbbra is eszköz az alváshoz, de óriási előrelépés, hogy szopi nélkül képes elaludni. Ehhez kellett, hogy elég érett legyen ahhoz, hogy meg tudjam vele beszélni a dolgot. Nem is akarom egyik napról a másikra elérni, hogy önállóan aludjon. Nem siettetem. Pici, de biztos léptekkel haladunk (legalábbis egyenlőre) a cél felé. Ha éjjel felébred, még cicin altatom vissza, de ha már rutinszerű lesz az elalvás nélküle, megpróbálom ezt is elhagyni. Néha egyébként elég, ha kiveszem és a vállamra borul. Korábban is csak akkor tettem mellre, ha kérte. Igaz, ez volt a gyakoribb. Ha majd még nagyobb lesz, hiszem, hogy a mellemet felváltja majd a maci, és vele fog elaludni. Nélkülem, egyedül (vagyis az engem helyettesítő macival) az ágyában. Nem sietek, ráérünk.