Fáradtság, kimerültség, tanácstalanság és csalódottság - anyának lenni boldogságos dolog, de vannak nehézségek, amikről beszélni kéne!
A környezetemben
az anyukáktól általában azt hallom/hallottam, hogy milyen csodálatos anyának lenni, milyen jó otthon lenni és hogy soha ennyi idejük nem volt még magukra, mint a gyerekkel otthon töltött idő alatt.
Arról szinte senki nem beszélt,
hogy milyen nehéz, mennyi fáradtság, szenvedés, kialvatlanság társul mindehhez. Illetve egy barátnőm szinte csak erről beszélt. Hogy a fia üvölt éjjel, ordít nappal, egy lépést nem tud megtenni anélkül, hogy ne lógna rajta a gyerek. Azt hittem csak ő éli meg ilyen nehezen. Tévedtem. Most úgy fogalmaznék: ő őszinte volt. Őt hallva elhatároztam, hogy nekem könnyebb lesz. Ma már tudom, hogy ez hülyeség volt. Nem lehet az ilyet előre eldönteni.
Nem tudom, hogy a többiek ilyen könnyen vették az akadályokat,
ezért nem említtették sosem a nehézségeket, vagy erről „nem illik” beszélni. Pedig kellene. Akkor talán sokunknak könnyebb lett volna az elején. Nekem biztosan. Tudtam volna, hogy mire számítsak. Persze azt tudtam, hogy nem felhőtlen babázásról szól egy gyerek ellátása, nevelése, de azt nem tudtam, hogy ennyire nehéz. Nem rágódnék folyton azon, hogy nekem miért nem megy, nekem miért ilyen nehéz. Hogy talán én nem vagyok alkalmas anyának. Nem akarnék folyton maximálisan teljesíteni, mert azt hiszem, másoknak ez könnyen megy.
Be kell valljam: Nagyon nehéz anyának lenni.
Nekem legalábbis az. Azt senki nem mondta, hogy Ambrus 3 hónapig hasfájós lesz, és szinte egész nap sírni fog, hogy tejfehérje allergiás lesz, ezért keményen diétáznom kell, semmit nem ehetek, amiben bármilyen tejszármazék van, és azt sem mondták, hogy óránként-félóránként fog kelni éjjel, és hogy nappal nyűgös lesz, mert jön a foga. Tényleg csodálatos anyának lenni, de nem mindig érzem ezt. Ember vagyok, elfáradok. A tűrőképességemnek is van határa. Nem lehet mindig maximálisan teljesíteni. De akkor miért akarok mégis? Talán azért, mert azt hiszem, hogy ez csak nekem nem megy. Mert mások nem panaszkodnak. Szégyellik talán, hogy néha elszakad a cérna? Nem kellene. Bár néha én is szégyellem, hogy mikor valaki megkérdezi hogy vagyunk, csak panaszkodni tudok. Mert nem tudom, hogy 9 hónaposan miért nem eszik szilárdat, nem tudom, hogy a nappali alvásokba miért nincs rendszer, miért nem alszik csak napi 3x fél órát, és még sorolhatnám. Nem tudom, hogy nekem kellene-e valamit másként tennem, vagy egyszerűen ő ilyen. Csak remélem, hogy nem az én hibám.
Az első fél évet nagyon nehezen éltem meg.
Szinte minden napunk szenvedés volt, nyűgösség, nemalvás, és az örömteli pillanatok nem szorították ezt a háttérbe. Próbálok (talán néha túlságosan is) jó anya és jó feleség lenni. De nem mindig megy. Kimerült vagyok és csalódott. Csalódott, mert nem ilyennek képzeltem. Csalódtam magamban, mert néha úgy érzem, hogy ha lehetne, feladnám. Ha őszintén beszélnénk a nehézségekről, tudnánk, hogy nem vagyunk egyedül, nem bennünk van a hiba, hanem tényleg fáradságos, nehéz munka anyának lenni, ami 24 órából áll és nincs pihenőidő, nincs szabadság. De persze örömteli is, csak néha nem az öröm van előtérben.
És te hogyan éled meg az anyaság terhét? Nem erre számítottál? Szólj hozzá te is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése