Ha nem eszik a gyerek

"Kezdetben minden rendben volt, de rövid idő elteltével minden etetés szenvedéssé vált."

Nem tudtam, mit jelent aggódni,

amíg a lányom, Alexa, 2008. október végén meg nem született 3600 g-mal, és 57 cm-vel. Szoptatni akartam, bár a kórházban Alexa besárgult, aluszékony volt, és nem volt ereje vagy kedve szopizni. Így a csecsemős nővérek tanácsára a lefejt tejet adtam neki egy puha cumis üvegből.

Itthon kezdetben minden rendben volt,

de kb. két hét elteltével minden etetés szenvedéssé vált. (Elképzelhető, hogy ebben szerepe volt annak, hogy 12 nappal a szülés után megműtöttek – a méhnyálkahártya nem tudott kiürülni – és két szoptatást ki kellett hagyni az altatás miatt. A férjem etette meg a lánykánkat a korábban lefejt anyatejjel, cumisüvegből, amire a csecsemős nővérek a kórházban tanították meg.) Pár perc nyugodt szopizás után Alexa megfeszítette magát, sírt, és még ha közben evett is, úgy ficánkolt az ölemben, hogy komoly fájdalmat okozott.

A mellbimbóm kisebesedett,

csillagokat láttam minden szívásnál. Mindent kipróbáltam: más pózban szoptatni, sétálva etetni, ringatni evés közben, de semmi nem segített, hadonászott, rugdosott kitartóan, hihetetlen erővel mart belém, és sírt. Közben nem tudtam, hogy eleget eszik-e, mert sokat sírt, nyűgösködött, bár tejem volt bőven. Telefonon kértem segítséget szoptatási tanácsadóktól, sőt, még a Szt. István kórház szoptatási ambulanciáján is jártunk, de a helyzet mindig csak 1-2 etetés erejéig javult, utána minden ment a maga megszokott, szörnyű útján. Talán 2-3 hétig bírtam így, de közben egyre jobban szorongtam, és minden szoptatás előtt fél órával a sírás kerülgetett.

Végül nem bírtam tovább,

fejni kezdtem a tejet, és üvegből adtam Alexának. A problémáink egy csapásra megoldódtak, bár akkor még nem tudtam, hogy csak ideiglenesen. Nagyon szépen, hihetetlen mennyiségeket evett, annyira, hogy egy és két hónapos kora között Alexa több, mint másfél kilót hízott.

Pár napig kezdetben tápszert is kapott,

mert estére nagyon lecsökkent a tejem, de miután a fejéssel sikerült szaporítani, a tápszert is elhagyhattuk. A fejés ugyan nagyon megterhelő volt (még most is az), naponta akár hatszor is elő kellett venni a masinát. Sok időm ráment, de eltökéltem, hogy legalább 4 hónapos koráig anyatejjel etetem a babám. Szépen került tej a mélyhűtőbe is. És ami talán ennek köszönhető: karácsony előtt pár nappal Alexa átaludta az éjszakát (biztos jól tele volt a poci), és ezt a jó szokását azóta is tartja.

Január végén aztán kezdődtek a gondok.

Alexának hasmenése lett, amivel a gyerekorvos nem akart foglalkozni, mondván, hogy úgysem lehet vele mit tenni, majd elmúlik. Vártam, de nem javult. Aggódtam, több orvost is felkerestünk, de a szokásos pocaknyomkodáson kívül semmi nem történt, és mindenki csak a vállát rángatta. Látva a lánykám hurkáit és tokáját, senki nem tudta elképzelni, hogy valami baja lehet az evéssel, egész addig, amíg nem látták „enni”. Jártunk egy magán gasztroenterológusnál is, aki speciális tápszerekkel próbálkozott, hogy a hasmenést megszűntesse (laktózérzékenységre gyanakodott), de ezek annyira büdösek és keserűek voltak, hogy csak pár napig sikerült elfogadtatni a csajszival.

Kezdetben még volt étvágya Alexának,

de szép lassan kezdte elutasítani a cumisüveget is. Nem tudtuk, hogy a gyógytápszereknek volt-e ehhez valami köze. Féltem, hogy kiszárad, mert nem volt ritka, hogy egész nap összesen 350 ml anyatejet sikerült lenyelnie, pedig akkor tájt a javasolt mennyiség 1 liter lett volna. Az is megesett, hogy délelőtt 11-kor még evett, és utána pár korty teán kívül semmit másnap reggelig. Teljesen kikészültem, főleg, mert egy orvos sem akarta elhinni, hogy egy 3 hónapos baba ilyet tegyen. Csak a férjem, és én tudtuk, hogy tényleg így történt.

Február közepén nem bírtam tovább,

és bár Alexa még nem töltötte be a 4 hónapot, kipróbáltuk az almapürét. Azonnal elkezdte enni, tátogott, mint egy kis halacska, alig győztem lapátolni. Két hétig csak almát kapott (a tej mellett persze), abból is az üvegeset, mert nem tudtam, melyik alma lenne jó neki. A hasmenés elmúlt (3 hétig Laktáz tablettát kevertem a tejébe), és elkezdtünk kipróbálni más gyümölcsöket is: banánt, körtét, őszi- és sárgabarackot, és a nagy kedvencet, a sütőtököt almával.

Úgy 3-4 hétig rendeződni látszott a helyzet,

kicsit könnyebben elfogadta a cumisüveget is. Aztán újra kezdődött a rémálom. Szinte egyik napról a másikra nem kellett semmilyen étel, semmilyen formában. A cumisüveg láttán is sírva fakadt, teste ívben megfeszült az ellenkezéstől. Pár napig segített, ha sétáltam vele etetés közben, de mivel addigra már 7,5 kg körül volt, ez elég megterhelő volt. Utána az sem. Néhány napig akkor etettem, amikor már majdnem elaludt, de mintha rájött volna, hogy mi történik, mert még félálomban is képes volt tiltakozni.

És a legrosszabb: a gyümölcsöt is elutasította.

Mindennel próbálkoztam újra: kanállal, csőrös pohárral, tápszerrel (ezt néha hajlandó volt elfogadni, de a nagyja a mosogatóban kötött ki). Próbálkozott a férjem, az anyám, a barátnőm, de senki nem járt sikerrel. Ha valakitől néha elfogadott valamit, az én voltam. Próbáltuk „éheztetni”, de nem segített.

Áprilisban újra menstruálni kezdtem,

és rájöttem, hogy pár nappal előtte nem fogadja el az anyatejet. Most az első elutasítás után tápszert adok neki pár napig. A lefejt tejet pedig kiöntöm. És aztán rájöttem valamire: akármi legyen is az üvegben, csak fekve – lehetőleg az ágyában – hajlandó elfogadni. Senki nem érti, miért. Evés közben tekereg, a lábával dobog, a markolászós kendőjével, vagy bármi, a keze ügyébe kerülő tárggyal játszik, ha más nincs, a ruhám ujjával, vagy a hajammal. De legalább eszik.

És ez ma is így megy.

A tejem a sok stressznek köszönhetően szinte teljesen elapadt, már csak egyszer tudok fejni naponta, de ha novemberben valaki azt mondja nekem, hogy június elején még fejni fogok, biztos nem hiszem el. A tápszert és az anyatejet hol elfogadja, hol nem. Ugyanígy a gyümölcsöket is. Sajnos eddig a rendes, nem üveges gyümölcsöt öklendezve eltolta.

(Ma megfőztem az almát, úgy turmixoltam össze, és bár ellenkezik az elveimmel, de barna nádcukrot is tettem hozzá. Az utolsó kanállal is eltűntette!)

Próbálkozunk a tejpéppel is: egyszer elfogadja, egyszer nem. Már csak naponta négyszer kap enni, 4 – 5 óránként. Ez egy kicsit segít. Viszont születése óta szinte soha nem mutat éhséget, és ez nagyon furcsa.

Talán sosem fogjuk megtudni,

mi okozza nála ezeket a kríziseket. Próbálok mindig nyugodt maradni, és csak akkor borulok ki, ha Alexa nem lát, de nem megy könnyen. Tudom, hogy a súlya alapján (7 hónaposan 8,5 kg) nem kellene aggódnom, de kevesen látják, mekkora szenvedések árán sikerül elérni, hogy valamit lenyeljen. Megjegyzem, az utóbbi időben már inkább csak stagnál a súlya, hízni szinte egyáltalán nem hízik (májusban 1 grammot sem hízott).

Borzasztó érzés, hogy nem tudom megetetni a gyerekemet, és közben félek, hogy a próbálkozásaimat nehogy félreértelmezze, és nehogy akaratlanul is rosszevő gyereket csináljak belőle.

Folytatás és a végkifejlet

Jó néhány hónap eltelt azóta, hogy a fenti cikket megírtam. Mivel sok családnak segíthet, megírom a folytatást, hátha...

Júniusban az új gyerekorvosunk - bár hitetlenkedve fogadta a történetemet - beutalt minket az I. számú Gyerekklinikára. Ott sok sok vizsgálatot elvégeztek, hazajáró betegként fel is vették Alexát a csecsemőosztályra. Sorra érkeztek a negatív eredmények, amitől egyrészt megkönnyebbültem, másrészt rossz volt, hogy még mindig nem láttuk az alagút végét. Kezdetben a kórházban sem igen hitték el, hogy Alexa nem eszik (a súlya alapján én sem hittem volna el), de amikor egy nappalt bent töltöttünk, és ezalatt Alexa semmit nem fogadott el (sem enni, sem inni), már kezdték máshogy látni a dolgokat. Odáig is eljutottunk, hogy megtanították (nekem és még két, hasonló cipőben járó szülőnek), hogy kell szondát levezetni a gyerek torkán, de erre az egyre nem voltam hajlandó. Inkább 2 percenként nyelettünk le vele egy kanál vizet, de a szondát nem!

És egyszer csak jött egy telefon. A széklettenyésztés kimutatott Alexa bélrendszerében egy baktériumot (Clostridium difficile enteritis), amiről senki nem értette, hogy került oda, mert ez egy gyakorlatilag csak a felnőttek szervezetében előforduló baktérium, ami főleg sok antibiotikum használata után jelenik meg. Az én lányom pedig még életében nem kapott antibiotikumot. Persze, utánanéztünk a neten a dolognak, és nagyon ijesztő dolgokat találtunk. Másnapra behívtak minket a kórházba, ahol a főorvos elmondta, hogy egy nagyon durva baktériumról van szó, ami tönkretette Alexa bélflóráját, és valószínűleg emiatt nem érzett éhséget a lányom már hónapok óta. Sajnos, a leghatékonyabb gyógyszert csak napi négyszeri intravénás adagban tudták volna beadni (ami nem lett volna baj, ha nem lett volna tele az osztály), így végül Kliont adtak neki, ami szintén hatékony az ilyen baktérium ellen.

Nem volt könnyű beadni a gyógyszert - ha valaki már próbálta, tudja, hogy milyen rettenetesen keserű - és Alexával sem volt könnyű: addigra már nagyon elege volt a kórházakból, gyógyszerekből és a piszkálásból (azóta sem engedi, hogy idegenek a fejét fogják, vagy esetleg lefogják a kezét-lábát). Időközben megtudtuk, hogy megint kisbabát várok, de alig tudtunk a jó hírre koncenrálni.

Viszont a gyógyszer hatott!!! Szép lassan Alexa étvágya is megjött (de persze előtte a gyógyszer mellékhatása - borzasztó hasmenés - és valamilyen lázas fertőzés miatt még egy napra visszakerültünk a kórházba). Bár sajnos rászokott arra, hogy játszunk vele etetés alatt, és vannak ételek, amiket nem eszik meg, a legtöbb dolgot elfogadja, és szép mennyiségeket meg is eszik belőle. Sajnos a reggeli tápszert már nem hajlandó elfogadni, pedig a kora miatt még jó lenne, de helyette "betol" két doboz natúr joghurtot, így legalább a szükséges fehérje/kalcium megvan.

Több, mint fél évig a pokolban éreztem magam, és rettentő sok negatív, bántó, megalázó megjegyzést kaptam amiatt, hogy minek teszem ki a gyerekemet, csak azért mert ÉN úgy gondolom, nem eszik eleget. De valahol belül tudtam, hogy Alexa nem azért nem eszik, mert nem kell neki, hanem éreztem, hogy baj van (és hogy mekkora, azt csak később, a főorvostól tudtuk meg!). Úgyhogy mindezek után csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy ha az anyuka úgy érzi, valami nem stimmel a gyerekkel, járjon utána, még ha néha hülyének is nézik.

Beöthy Bernadett