Játszótér, a második otthonunk

 Lassan 6 éve vagyok itthon, most éppen a 3. gyerekemmel, Bálinttal.Ami miatt felötlött bennem a gondolat, hogy írok egy beszámolót a játszótéri életünkről, az éppen az, hogy szeptemberben véget fog érni ez a – számomra legalábbis – gyönyörű korszak, ismét munkába állok…Sok szülővel ellentétben ugyanis én nagyon szeretek játszótérre járni. Sok anyukától hallottam a panaszt, hogy csak azért jár ki a „játszóra” a gyerekével, mert otthon különben szétveri a kicsi a lakást, pedig mennyi dolga lenne otthon – mosás, főzés, takarítás -, ehelyett itt kell pazarolnia a drága idejét. Nos, lehet, hogy én éppen ezért élveztem a játszótéren „lébecolást”, mert erre rá lehetett fogni, miért nem otthon vasalok, súrolom a kádat, nyalom a padlót?

Játszótéri karrierem bő öt évvel ezelőtt kezdődött, 2004 tavaszán, amikor is legnagyobb és egyetlen lányom, Zsófi már elmúlt egy éves, így volt értelme vele kinézni a térre. Az otthonunkhoz legközelebbi játszóteret céloztuk meg, ide babakocsival 10 perc alatt kényelmesen elértünk. Azt hiszem a játszóterek hangulatát elsősorban az oda járó anyukák – és ritkább esetben apukák, nagyszülők, babysitterek – határozzák meg. Szerintem sokkal többet nyom a latban a játszótérválasztásnál az, hogy milyen a társaság, mint az, hogy milyen játékok vannak, mennyire napos vagy éppen árnyékos. Persze ezek is fontos szempontok, de mit érünk a legszuperebben felszerelt játszótérrel, ha undok a társaság? Már persze, ha a célunk közé tartozik társadalmi életet élni. Márpedig nekem ez volt az egyik fő célom, amikor elindultam a játszótérre: hogy legyen kivel beszélgetnem. Mert bevallom, Zsófi otthon is tökéletesen elvolt, soha nem készült szétverni a lakást, levegőn a kertben is lehetett volna. De én már nem voltam el otthon. Én játszóterezni akartam!

 

Így történt hát, hogy egy szép napos tavaszi délelőttön megjelentünk a JÁTSZÓTÉREN.

Alig léptünk be a kapunk, már éreztem, hogy ezen a játszótéren egy nagyon összeszokott, egymást régóta ismerő társaság tartózkodik, akik ugyanakkor nagyon kedvesek és befogadóak. Bár az emlékeim már a távoli múlt homályába vesznek, mégis úgy rémlik, hogy már első alkalommal jól éreztük magunkat mindketten. Persze Zsófi sokat könnyített a dolgon, mert ő az a típus volt kezdetektől, aki egyből feltalálta magát, barátkozott, a játékait szívesen kölcsönadta, és nem igényelte, hogy egész idő alatt mögötte álljak. Így míg ő saját kis kapcsolatait építgette, nekem is volt alkalmam közelebbről megismerkedni „sorstársaimmal”. Így esett, hogy mi is hamar betagozódtunk ebbe a kis közösségbe, és onnantól kezdve, hacsak valami halaszthatatlan egyéb dolgunk nem adódott, minden délelőttünket ezen a kis játszótéren töltöttük. És míg Zsófi egyre ügyesebben sajátította el a csúszdázás, homokformázás, hintázás tudományát, én egyre nagyobb betekintésre tettem szert a játszótér társadalmának bugyraiba.

 

Mert bizony a játszótéren is ki vannak osztva a szerepek.Néhány hét alatt már látni lehet, hány féle típusa van az anyukáknak, és hamar kiderül, kivel értesz szót, és ki az, akire inkább csak távolabbról mosolyogsz, de nem mellé ülsz le a padra. Én az alábbi nagy csoportokat alkottam meg magamban: 

1.      Az aggódós anyuka

• Ők többnyire arról ismerhetőek fel, hogy fél méternél sosem kerülnek messzebb a gyereküktől. Persze azt már nehéz lenne kideríteni, hogy azért, mert ennyire féltik őket, vagy azért, mert a gyerekük nem engedi messzebb őket. Ők azok, akik utoljára engedik meg a gyereküknek, hogy levegyék a szandált, zoknit, hogy vizet hozzanak a csapból, hogy pulóver nélkül legyenek, hogy felmásszanak a fa legalacsonyabb ágára. Hozzáteszem, valószínűleg az ő gyerekeiket éri majd a legkevesebb játszótéri baleset, bár erről pontos statisztikát nem készítettem. 

2.      A laza anyuka

• Jöjjön rögtön az előző csoport szöges ellentéte. Ha 10 fok fölé megy a hőmérséklet, az ő gyerekük már mezítláb rohan a fűben, érkezés után két perccel már a fa legfelső ágáról készül leugrani, miközben anyukája mosolyogva int neki újságjából felpillantva. Az ilyen anyuka néha döbbenten pillant fel, hol is van éppen a gyereke, majd megnyugodva veszi őt észre, ahogy fejjel előre csúszik éppen lefelé a csúszdán.

 3.      A bio-anyuka

• Ezt a típust sokszor már külsőre meg lehet ismerni. A gyerekeken ritkán látni a megszokott, Disney figurás trikókat, inkább batikolt, lenvászon, házi kötésű ruhákban érkeznek. Az anyuka csúnyán néz, ha gyerekét valaki keksszel, chipsszel kínálja, hiszen hozott otthonról kölesgolyót, hajdinakását, bulátát, biorépát és zöldséglevet. Ha szóba elegyedsz vele, gyakran kiderül, hogy a nagyobbik gyerek már Waldorf-ovis, és ugyan őt még nem, de a másodikat már sikerült otthon szülnie.

4.      A mogorva

• Ezzel a típussal nehéz összeismerkedni, igazából látszik is rajta, hogy nem igényli, hogy szóba állj vele. Leginkább ők azok, akik kényszerből járni ki a térre, nem örömmel. Sokszor a gyerekükkel is mogorvák, nem szeretik, ha más játékához nyúlnak, azt sem nagyon, ha más az övékhez. Idegesek lesznek, ha gyerekük mástól kunyerál ennivalót, más kismotorjára ül és másik anyukával ismerkedik.

5.      A közvetlen

• Ez a típus szintén az előző ellentéte. Ő az, akiről – ha akarod, ha nem – öt perc alatt megtudod, hol szült, kinél, milyen élmény volt, meddig szoptatott, mivel kezdte a hozzátáplálást, mikor volt utoljára hasmenése a gyerekének és milyen a szexuális élete a férjével. És persze ugyanezeket az információkat legalább ilyen gyorsan szeretné kiszedni belőled is.

6.      A bezzeg-anyuka

• Mellette könnyen rosszul érezheted magad, mert akarva-akaratlan arra jössz rá, hogy úgysem fogsz tudni soha semmit olyan tökéletesen csinálni, mint ő. Az ilyen anyuka először is mindig nagyszerűen néz ki. Csinos ruhában érkezik, csinos frizurával, nem rendelkezik súlyfelesleggel, gyermeke mindent korának megfelelően csinál, sőt mindent egy kicsivel előbb, mint az átlag, és bármit játszik is a téren, sosem lesz koszos. A játszótérről sosem sietnek haza, hiszen az ebédet az anyuka már indulás előtt elkészítette.

 

Természetesen a csoportok számát a végtelenségig lehetne folytatni, és a legtöbb anyuka nem sorolható tisztán egy csoportba, hanem átmenetet képez két vagy esetleg több csoport között. De a legfontosabb, hogy egyik csoport sem jó vagy rossz, bármelyikbe tartozó anyuka lehet jó fej és lehet kiállhatatlan. 

 

Ami miatt én jól érzem magam a mi játszóterünkön az az, hogy nincsenek klikkesedések. A sokféle típus jól megfér egymás mellett, és bár kialakultak szorosabb barátságok, a legtöbb szülő elsősorban azt figyeli, jól érzi-e magát a gyereke a játszótéren. 

 

 

Van azonban néhány szabály, ami az évek során kialakult, amihez a többség tartja magát, és aki nem, azt nem nézik jó szemmel:     

1. A játszótérre behozott játékok egészen addig, amíg gazdája haza nem viszi azokat, közösek. Bárki használhatja őket, természetesen, ha a tulajdonosa akarja használni, illik visszaadni. Ezért, ha gyereked nagyon félti egy játékát, inkább ne hozza le. 

2. A játszótéren mindig minden gyerek a másik anyukánál található ételt akarja megenni, hiába hoztál te is ugyanazt. A másik anyuka által hozott alma, kifli, keksz sokkal finomabb. Ezért egy idő után kialakul, hogy mindenki ugyanazt hoz, így végül is azt eszi a gyerek, amit szántál neki, te meg közben megeteted a szomszéd Julcsikát. Az azért fontos, hogy ha első alkalommal látunk egy gyereket, kérdezzük meg a hozzátartozó felnőttet, kaphat-e az ennivalónkból, hiszen bárki lehet tej- vagy netán lisztérzékeny.

3. Szép dolog az önállóság, dicséretes, ha a gyereked nagyszerűen elvan nélküled, senki sem irigyli tőled, ha a játszótéren még olvasni is tudsz, de annyira mindig legyen nyitva a szemed, hogyha egy másik gyereket egzecíroztat, lökdös, netán éppen püföl a gyereked, függeszd fel a liberalizmusodat és azonnal lépj közbe.

Sok év telt el azóta, hogy először jártam a játszótéren Zsófival.

Öccsei, Zsombor és Bálint már ott nőttek fel, ők már négykézláb bejárták az egész teret, elfogyasztották az előírt homokadagjukat, ott tanultak meg kismotorozni, kerékpározni, a hintán hajtani magukat, a csúszda létráján felmászni, lepottyanás után újra talpra állni. Minden gyerekem sok barátot szerzett a téren, sokan közülük ovis társaik is lettek és még most is ritkán fordul elő olyan hét, hogy legalább háromszor, de inkább négyszer ki ne menjünk. Bálinttal délelőtt is, a nagyokkal pedig ovi után. A játszótér második otthonunkká vált.

Hiányozni fog, hogy ősztől már ritkábban és kevesebbet tudunk majd kijárni. De azért ha csak alkalmunk lesz, menni fogunk!

 

Paszternák Natasa

2009. május