Sőt. Nagyon vártam. Felkészültem rá. EDA nélkül akartam szülni. Úgy gondolom, hogy sok minden „AGYBAN DŐL EL”. Meghatóbbnál-meghatóbb szüléstörténeteket olvastam fórumokon. Én is ilyenre készültem. Elhatároztam, hogy gyors, és könnyű szülésem lesz. Vártam, hogy bekövetkezzen a csoda. Begyakoroltam a légzéstechnikákat, készen álltam. És végre eljött a pillanat, elkezdődtek a fájások.
Akkor még nem tudtam, hogy maratoni küzdelem veszi kezdetét. 19 órán át tartó 7 perces fájások után az orvosom tanácsára elindultunk a kórházba. A szülésznő szerint nagyon jó fájásaim voltak, de valahogy mégsem tágultam. A fájások nemsokára 4 percesek lettek, de még mindig csak alig 2 ujjnyi volt a méhszáj.
A 24. órában nem bírtam tovább, kértem az EDA-t. Ez volt az első csalódás. Magamban csalódtam, hogy nem bírom, pedig elhatároztam, végigcsinálom nélküle. Nem sokkal ezután a fiunk szívhangja rossz lett. Megvizsgáltak, azt mondták császár lesz, mert még nem vagyok kitágulva, neki pedig valamiért nem jó odabent. Ez volt a második csalódás. Nem vagyok képes megszülni. Nem tudom megadni a férjemnek azt a csodát, hogy együtt élhessük át a szülést. Nem adhatom meg neki élete talán legboldogabb, legmeghatóbb pár percét, amit más apukákon láttam szülőszoba-látogatáskor. Amikor fogták a kis csomagjukat, szeretettel, áhítattal nézték azt a törékeny kis embert a kezükben és boldogság sugárzott róluk.
Tudom, soha nem fogja a szememre vetni, még gondolatban sem hibáztat érte, de én meg akartam adni neki. De képtelen voltam rá. Csak futó pillantást vethetett rá a folyosón, és elvitték. A 3. csalódás a felismerés volt, hogy milyen önző vagyok. Nem azért folyik a könnyem, mert a gyermekemért aggódom, hanem magamat sajnálom. Mindenki nyugtatott, hogy minden rendben lesz, ne féljek. De nem mertem bevallani, hogy nem őt féltem, magamat sajnálom, amiért nem élhetem át a szülés csodáját, amire annyira készültem.
Azóta is hiányérzetem van. Mintha kaptam volna egy gyereket, de nem én szültem. Mintha kimaradt volna valami. Lemaradtam a lényegről. Azóta is sokszor belém mar, hogy vajon jó anya vagyok-e? Érte kellett volna aggódnom, de még csak eszembe se jutott. Pedig nem én szenvedtem igazán a 31 óra vajúdás alatt, hanem ő. Ez a csöpp kis drágaság, aki elindult a nagy útra, de nem volt ereje világra jönni. Ennyi szenvedés után kiszáradva, alig 2,5 kg-al segítették megszületni szegényt. Most 8 hónaposan több, mint 8,5 kg. Sok kortársát lekörözte súlyban. Senki nem mondaná meg róla, hogy ilyen ici-pici volt. És persze az idő anyává tett. Mostmár eszembe nem jutna magamat sajnálni. Minden percben érte aggódom.
A bejegyzés óta eltelt majd' 4 év. Ambrus a héten ünnepelte 4. születésnapját.
VálaszTörlés15 hónappal ezelőtt pedig átélhettem az áhított csodát, megszületett Dorka lányunk, aki természetes úton született. Ezúton is köszönet a dokrtornőnek és a szülésznőnek. Mindent elkövettek azért, hogy természetes úton szülhessek. És sikerült!!! Olyan csoda volt, amilyet még Ambrusnál vártam. Leírhatatlan, felemelő, csodálatos érzés!!