Tervezhető-e a szülés?

Nováky Rita szülésznő véleménye a szülési tervről

Gyakran találkozom olyan kismamákkal, akik szülési tervvel érkeznek. Benne foglaltatnak a kismama igényei, elvárásai. Magával szemben, a szülésével szemben, az orvosával szemben, a szülésznőjével szemben. Egyszóval az egész folyamatot az ellenőrzése alatt szeretné tudni. Szigorú terv szerint.

 

Meg kell mondjam, nemigen szeretem a szülési tervet. Értem én, hogy a benne szereplő elvárásokat meg kell fogalmazza: nem szeretnék beöntést, nem szeretnék borotválást. Nem szeretnék oxytocinos infúziót, fájáserősítést, kézzel méhszájtágítást…és sorolhatnám, egészen a szoptatásig és a kórházi tartózkodás minden mozzanatáig.

 

Értem én, hogy jó volna háborítatlanul szülni, úgy ahogyan én szeretném. De valami miatt hiányérzetem támad ilyenkor. A papírra vetéssel elmúlik a spontaneitása, a megengedő attitűdje saját maga iránt. Úgy érzem, nem fogadja el a folyamatot sem, amiről nem tudja még, hogy milyen lesz, még azt sem tudja, hogy hogyan fogja viselni az összehúzódásokat, de az elvárásait papírra veti.

Ilyenkor a bizalmatlanságot érzem a saját teste és a saját folyamati irányában is. Természetesen benne érezni a kiszolgáltatottságot, az egyedüllétet is, azt, hogy ez az én szülésem, senki ne szóljon bele, mert ezt majd én irányítom, én megterveztem.

 

Egy kismamám elém tette a szülési tervét, olvassam el, szóljak hozzá, beszéljük át. Átolvastam. Mindent megtaláltam benne, ami szokott: beöntés, borotválás elutasítása, szeretne a vajúdás alatt járkálni, esetleg tusolni. Szeretné a labdán várni a tágulási szakot. Ne nyomassunk, gátvédelemben szeretne szülni.

Ezek elvárható igények voltak, megbeszéltünk mindent ezzel kapcsolatban, mi az, amit mi ezekből biztosan tudunk a számára biztosítani, mi az, amit máris húzzon ki közüle, mert elérhetetlen vágy. Ilyen volt például a gátvédelmes szülés, mert olyan orvost választott, akinek egy először szülőnél eszébe sem jut, hogy a gátmetszést kihagyja. Ezt is elmondtam a kismamának. Csalódott volt, mert az orvosával az előző időszakban nagyon jól kijöttek, úgy nézett ki, hogy jól tudtak kommunikálni, mégis ezekre a kérdésekre ezidáig kitérő választ kapott, vagy egyáltalán nem került szóba. Szinte én világosítottam fel az orvos „szülésvezetési” szokásairól.

Aztán, amikor a szülése elkövetkezett, akkor, miután tudtam, hogy elvárása a vajúdás közbeni járkálás, tusolás, megpróbáltam ennek az igényének megfelelni. A kismama azonban felkucorodott a szülőágyra, a bal oldalára fordult és minden összehúzódást így vészelt át. Felkelteni, kikísérni tusolni szinte nem lehetett. Meg sem moccant a kitolási időszakig. A kitolás a kórháznak és a szülést kísérő orvosnak megfelelően – háton fekve, felhúzott lábakkal történt. A kismama teljesen leállt a szülés átélésével. Megijedt attól, hogy most közeledik a kitolás, közeledik a baba. Nehezen ment a kibújás.

 

Ha átgondolom a szülési tervét, szinte semmi sem úgy ment, ahogy a tervében le volt írva – kőbe volt vésve. Talán a beöntés elhagyását tekinthetném annak, bár a szülése egy bő tisztulással kezdődött, így amúgy sem lett volna rá szükség.

 

Ha a szülés után ő is átgondolja, esetleg maradnak benne kétségek, hogy miért nem sikerül a szülési tervet betartani vagy legalábbis követni? Hát azért nem, mert az élet másként hozta. Másképp élte meg az összehúzódásokat, letaglózta a sodra, a szülés lendülete, az összehúzódások mindent elsöprő ereje.

 

Engedni kell magunkat átadni a szülésnek. Mindenével együtt. A lendületével, a fájdalmával, a hullámzásával. El kell fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Esetleg hangosan nyüszítünk, esetleg némán álldogálunk a párunkba csimpaszkodva, esetleg az ágyon átvészelünk. Megannyi megoldás, megannyi lehetőség a szülésbe belefeledkezni.

Nem a leírtak szerint, szabadon.

 

Nováky Rita, szülésznő