Mint szinte minden nőnek, nekem is az egyik legnagyobb vágyam volt az életben, hogy valakinek én legyek az édesanyja.
Nagyon sok mindenen mentem keresztül
életem eddigi 33 éve alatt, rengeteg betegség (sokízületi gyulladás, magas vérnyomás…) mellett több műtéten, első sorban hasi műtéten is átestem. Ezek között egy petefészek ciszta műtét is volt, ami során egy kis orvosi műhiba történt, így nagyon féltem, hogy olyan végzetes kárt okoztak, ami befolyásolja majd a teherbe esést.
2007-ben, amikor összeházasodtunk a párommal tudtam, hogy ez előbb-utóbb kiderül. Lelkem mélyén nagyon féltem az időtől, attól, hogy vajon meddig kell próbálkoznunk majd, hogy összejöjjön, mégis hittem azt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
Azt is tudtam, hogy mindehhez a legjobb formába kell hoznom magam. A rengeteg beszedett gyógyszer kiürítésére nagyon komoly diétába és méregtelenítésbe fogtam egy homeopátiás orvos segítségével, a meggyengült fizikai állapotom megerősítésére hetente háromszor a kondi teremben kezdtem a napomat és egy személyre szabott, ízületkímélő edzéssel sikerült visszanyernem erőnlétemet.
Mindennek a közel 1 évig tartó munkának és valami földöntúli segítségnek köszönhetően az első teszt már pozitív lett. Nem győztem hálát adni a sorsnak, és próbáltam hitemet továbbra is fenntartani abban, hogy eztán is minden ilyen nagyszerűen fog működni. Ez megdőlni látszott az első trimeszterben, amikor is hormonálisan az ízületeim mondták fel teljesen a szolgálatot, és szó szerint hetekig nem bírtam lábra állni. De végül a második trimesztertől beállt minden a normális kerékvágásba, onnantól kezdve nagyon élveztem minden percet.
Az izgalommal teli várakozás mellett időnként pánikszerű rettegés töltött el, ha a szülésre gondoltam. Csodálkoztam is magamon, hiszen tényleg nagyon sok fájdalmon vagyok túl, de ez teljesen ismeretlen terület volt számomra. Félelmem abból is adódott, hogy tudtam, a szülés során is mindennek jól kell működnie, még véletlenül sem történhet semmi, ami miatt császármetszésre kerüljön sor. Sajnos a korábbi laparoscopiás petefészek ciszta műtétem során a már említett műhiba miatt másnap újra a műtőben kötöttem ki, de ekkor már „rendesen felvágtak”. Majd pár hónappal később kiderült, hogy szövődményre hajlamos vagyok, és a beleim minden egyes hasi műtétet követően összecsavarodnak, amit egy elég komoly műtéttel lehet csak megszüntetni. Ebből a műtétből nekem pár hónapos eltéréssel szintén kettő jutott.
Így komplett szabásmintával a hasamon és a fenti előzményekkel vágtam neki a szülésnek.
Mivel a vérnyomásom az utolsó hónapban megugrott, orvosom a kardiológus javaslatára befektetett. Március 6-ra voltam kiírva, és előtte 1 héttel, egy szép pénteki napon feküdtem be a Szent Imre kórház szülészetére. Ekkor már éreztem, hogy hamarosan megérkezik Marci.
Az első fájásaimat vasárnap hajnalban éreztem meg. Bár rendszeresen jöttek, azt nem tudtam volna megmondani, milyen időközönként, mivel közben mélyen aludtam. Laikus lévén jósló fájásoknak tituláltam őket amit meg is erősített az, hogy a reggeli zuhany után elmúltak. De csak egy időre. Délután 4-kor már 20 perces fájásokkal ültem a váróteremben látogatóimmal. Próbáltam viccelődni a férjemmel, hogy menjen haza és próbáljon gyorsan sokat aludni, mert éjszaka fontos dolgunk lesz.
Aztán magamra maradtam a fájásaimmal, míg végül este 8-ra jutottam el odáig, hogy 10 perces fájásokkal felkeressem az éjszakás orvost. Vizsgálat és CTG után visszaküldtek a helyemre tovább vajúdni azzal az instrukcióval, hogy 4-5 perces fájások esetén fáradjak vissza. Nagyon nehezen tágultam, hajnal 3-kor értem el azt az állapotot, hogy bemenjek a szülőszobára. Ismét vizsgálat és a ctg következett, és megállapították, hogy 2 ujjnyira tágultam.
Hívták az orvosomat, a szülésznőt, és ekkor hívhattam én is a férjemet, aki rohant be hozzám. Ekkor még nem tudtuk, hogy felesleges a nagy sietség. Telt-múlt az idő és még mindig csak 3 ujjnyi volt a tágulás. Férjem és szülésznőm felváltva masszírozták a derekamat, hátamat, férjem ujjait szinte kilapítottam. Úgy éreztem, hogy ha nem foghatom a kezét, nem bírom végigcsinálni. Közben már annyira fáradt voltam, hogy az 1-2 perces fájások között is mély álomba zuhantam függetlenül attól, hogy álltam, feküdtem, vagy a labdán ültem.
Orvosom egyszer feltette a kérdést, hogy repesszen-e burkot, de a szülésznéni még túl korainak látta. Időközben kivilágosodott, és én azt éreztem, hogy soha nem lesz vége! Mikor az orvos ismét feltette a kérdést, és mielőtt a szülésznéni bármit is mondhatott volna, megkérdeztem, hogy az mennyiben befolyásolja a dolgokat. Ekkor elhangzott a bűvös mondat: felgyorsítja az eseményeket. Csináljuk, feleltem azonnal, esélyét sem adva ezzel egy esetleges ellenvetésnek.
Nem tudom, hogy ez időben mennyit jelentett, ekkorra már teljesen összemosódtak az események. Egy biztos, az iszonyú fájdalom ellenére is hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor a tolófájások megkezdődtek. Innentől kezdve viszonylag gyorsan zajlottak az események, és Marci az utolsó akadályt nagyon ügyesen vette. A több mint 20 órás vajúdás után az első pillanatban meghatódni sem volt erőm. Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam, de mire manót a hasamra rakták, férjem után már nekem is záporesőként hullottak a könnyeim. Csodálatos percek voltak. Életem legnehezebb és mégis legszebb napja volt ez egyben, és szinte nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe még így 3 hónap elteltével is.
Pocakosan nagyon szerettem elolvasni mások történeteit, sok erőt és kitartást lehetett belőle meríteni. Ezért bátorkodtam mindezeket én is leírni, talán az én történetem is segíthet valakinek. Ha másban nem is, talán annyiban, hogy hit nélkül nem működik a dolog!
A szülés előtt kb. 2 héttel egy szülinapi buliban voltunk. Búcsúzáskor mindenki zavarban volt, nem tudták, mit is kell ilyenkor kívánni, végül fájdalommentes szülést kívántak. Most már tudom, hogy ilyen nincs, és hogy nem is ez a lényeg. Így a fenti tapasztalatok alapján ezúton kívánok minden várandós kismamának komplikációmentes és gyors szülést!
Belleiné Pál Tünde
