Mikor megtudtam,
hogy várandós vagyok első gyermekemmel, rögtön tudtam, hogy ő csak fiú lehet. Mi is lehetne más? Már egész kicsi korkoromtól fogva „eldöntöttem”, hogy nekem lesz egy fiam és egy lányom ebben a sorrendben. Mindig is szerettem volna egy bátyót, ehelyett én voltam a legidősebb egy húg és egy öcs előtt.
Már elég korán mondogattam a pocakomban növögető babának, h fiú, fiú, fiú… légyszi legyél fiú. Mindenki hülyének nézett, nem mindegy milyen nemű? Csak egészséges legyen. Igaz, fontos, h ne legyen baja…de bevallom nekem fontos volt az is, hogy fiú legyen.
Ezért nem volt kérdéses számomra, mindenképpen meg fogjuk kérdezni a nemét. Párom is azon volt, tudjuk meg, bár ő a lánynak is ugyan úgy örült volna.
Anya szerint csak úgy ragyogott az arcom amikor az ultrahangon megmondták fiam lesz. Igen, sikerült, eldöntöttem és így is lett. (Persze, tegyük hozzá vajmi kevés közöm volt a gyerek nemének befolyásolására, de jól hangzik nem? )
És most újabb babát hordok a szívem alatt. Már az egész tesóprojekhez úgy álltam hozzá, csak lányom lehet.
Még nem tudom a baba nemét, de reménykedem. Mindig is úgy gondoltam, hogy tudnom kell ki ő. Tudnom kell, mert mi van ha fiú? Tudnom kell, hogy ne érjen „csalódás” a szülőszobán. Tudnom kell, hogy felkészülhessek. Szükségem van arra a 6 hónapra, hogy felkészüljek lelkiekben az új jövevényre, aki talán fiú. Mi van ha azt mondják nekem az ultrahangon, hogy fiú? Tudom, hogy el leszek kenődve, és nem tudom majd leplezni. Megbotránkoztatok másokkal ezzel, tudom. De szívem mélyén egy kislányról álmodom, ha kérdezik kitaláltuk-e már a nevét…”á, dehogy még nem tudom ki lesz” – hangzik a válasz, egy erőltetett mosollyal, de a lelkem mélyén igen, már tudjuk a nevét az én kislányomnak.
És most, hogy talán 1 hónap választ el attól, hogy megtudjam ki is Ő, félek. Félek megtudni, mert szeretni akarom a gyerekem akár fiú akár lány és erre a legjobb esélyem ha nem tudom meg, csak ha már a finish-ben vagyunk, mert akkor úgyse fog érdekelni a neme csak hogy a karomban tudhassam és átöleljem.
Hát ezek a gondolatok foglalkoztatnak mostanában. Tudni szeretném-e a nemét vagy sem?
Te hogyan csinálod, csinálnád?
Szomorúan olvasom, hogy van, aki még mindig ilyen különbséget tesz, (leendő-és egyben gyakorló) anya létére, míg másoknak hosszas szenvedés után, vagy egyáltalán nem lehet gyermeke. :( Nem kétlem, hogy ha majd megszületik, "ugyanúgy fogja szeretni", de kicsit sajnálom őt, ha kislány lesz, vajon értékes lesz a saját édesanyja számára?
VálaszTörlésEngem is meglepett a fentebb vázolt "probléma", nem igazán tudk azonosulni a szerzővel. Sajnos én is azok közé tartozom, akik már évek óta orvosi segítséggel küzdenek - eddig sikertelenül - kisbabáért, és hitetlenkedve olvasom, hogy más (szerencsésebbek) milyen álproblémákon képesek rágódni.... hiszen egyáltalán nem magától értetődő dolog, hogy valakinek egyáltalán kisbabája lehet.
VálaszTörlésEgy új élet mindig CSODA, nemtől függetlenül. Természetesen nekem is vannak titkos-titkolt vágyaim, milyen nemű babát szeretnék, ha egyszer vége siker koronázná a próbálkozásokat, de ez igazából annyira lényegtelen. Örülj neki, hogy nemsokára megszületik a kis jövevény, sokan vannak ugyanis, akiknek ez talán örökre elérhetetlen vágyálom...és ez az egyik legszívfájdítóbb probléma manapság :(
Valóban igaz az a mondás, hogy "mindegy, csak egészséges legyen". Mindannyian ezt érezzük. Ezt éreztem én is, amikor még csak vártam, hogy pozitív legyen a terhességi tesztem, és azon aggódtam, hogy egyáltalán lesz-e nekem babám. De bizony, amikor megkaptam ezt az ajándékot, beférkőzött a gondolat az agyamba és a szívembe, hogy milyennek képzelem el a babánkat. És lett rögtön neme is. Éppen ezért szerettem volna megtudni, hogy fiú vagy lány, hogy ne vágyálmokat kergessek. Amikor valaki megkérdezte, hogy milyen neműt szeretnénk, persze, álszerényen azt mondtam, mindegy. Hiszen ez is egy olyan tabu-szerű kérdés. A valóságban azért titkon reméltem. Végül úgy alakult, hogy első terhességemkor fiút reméltem, és az uh lányt mutatott. Pillanatok alatt megszoktam és megszerettem a gondolatot. Amikor kibújt a FIAM, jött a meglepetés, hogy én éreztem jól. És bizony, akkor már azt volt nehéz megszokni, hogy fiam van, amire mindig is vágytam, és nem lányom.
VálaszTörlésSzerintem ezt a nézetet (elsőre fiút kell szülni, aki erre "nem képes", az alacsonyabb rendű, sajnálnivaló) inkább az idősebb és/vagy vidéki, "hagyományos" szemlélet szerint nevelt emberek táplálják és bőszen adják tovább, sajnos. Azok a kismamák, akik elsőre fiút szülnek, aztán boldogan terjesztik , talán nem is veszik észre, - ha mégis, akkor sem érdekli őket nagy boldogságukban -, hogy megbántják azokat, akiknek lányuk lett.
VálaszTörlésÉn is több "kedves" megjegyzést kaptam a terhesség alatt és a szülést követő pár hétben, amikor az ember amúgy is érzékenyebb, és ezen mélységesen felháborodtam. (leginkább persze azon dühöngtem, hogy képes vagyok ezen felháborodni.. :)
Mostmár, aki ezt a kérdést egyáltalán felveti, szimplán ostobának vagy rosszindulatúnak tartom, és örülök, hogy a nagyobb magazinok, kismamás újságok már túlléptek ezen a kicsinyes témán (én még nem teljesen, de minden erőmmel azon vagyok).
Csodálatos kislányom van, imádom. Remélem, hogy mindenkinek olyan babája lesz, amilyet megálmodott (és, főleg, hogy lesz babája), de figyeljünk már egymásra egy kicsit!
("szerkesztők"..??)
Piró
Mivel megszólították a szerkesztőket is, én is hozzáfűzném a cikk megjelenésével kapcsolatos gondolataimat.
VálaszTörlésSejtettem, hogy ez a téma vihart fog kavarni. Pontosan a felmerült hozzászólásoktól féltem, hogy esetleg a cikk másokat bántana, vagy rosszul érintene. Nem volt célunk megbántani azokat, akiknek nem lehet gyermeke, vagy nagyon hosszas procedúrák után. Ha mégis megtettük, ezért most itt bocsánatot is kérünk.
A cikkel elsősorban csak azt a jelenséget szerettük volna felvetni, hogy a babavárás során az emberben valóban kialakulnak vágyak, álmok, gondolatok, hogy vajon milyen nemű gyermeket hord a szíve alatt. (És itt most az lényegtelen, hogy a cikk írója fiúra vágyott, ugyanúgy lehetett volna találni olyan embert, aki meg lányra.) Vágyunk valakire, és félünk, hogy nem azzal a vágyott személlyel találkozunk. Ezt akár kivetíthetjük a személyisége egészére is, nem kell leragadni a neménél. De van bennünk egy ilyen érzés, ami ellen persze jó, ha küzdünk, és elfogadjuk a jövendő babánkat Önmagának. Olyannak, amilyen ő maga. Kislányostul, kisfiústul és minden jellemvonásával együtt. Egy későbbi alkalommal kitérünk majd erre a vonatkozására is a témának.
Még egyszer nagyon sajnálom, ha bárkit is megbántottunk ezzel a témával.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésMint gyakorló anyuka, a szerző védelmére kelnék azzal, hogy kismamaként, szoptatós anyaként tombolnak bennünk a hormonok, az érzelmek és sokunkban igen szélsőségesen zajlanak a hormonváltozások (mint bennem is, csak én máson parázok/paráztam).
VálaszTörlésÉs mindenkinek a saját problémája a legnagyobb.
Viszont szívből kívánom mindenkinek, hogy eredményes legyen a küzdelem és megérkezzen a várva várt CSODA.
(Engem általában az térít észhez, ha valamin aggódok -hogy az én gyerekem miért nem eszik, miért nem alszik, nem bírom tovább... stb.,- hogy vannak emberek, akiknek sajnos nem adatik meg ez a nehéz, küzdelmes, de szép állapot)
Én is fiút vártam első babának. Nekem hugom van, anyukámmal és nagymamámmal igazi női csapatot alkottunk, ahonnan apukám bizony kiszorult. Tudtam, hogy a párom egészen más lelki alkat, mégis, reméltem, fiam lesz, és nem viszem tovább, akár akaratlanul is, a rossz mintát.
VálaszTörlésAztán az ulrahangon azt mondták, lány. Bizony elkenődtem. Tudtam, hogy nem kéne ezt tennem a gyerekemmel, a lányommal, és mégis. Még a terhesség vége felé is gondoltam, hátha mégis fiú, és féltem, hogy mi lesz, ha nem örülök a kislánynak.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett a lányom, imádom, imádom azért is, mert kiscsaj, magától értetődő, hogy lányom van, nem vágyok fiús anyuka lenni. Egy pillanat alatt tűnt el ez az idiótaság :) Hamarosan tervezzük a második babát, őt is lánynak várjuk. Aztán, hogy mi lesz, ha az ulrahang fiút mutat...?! :)
Tudom mekkora keserűség ha nem jön össze a várt baba. Jómagam, 2 vetéléssel 3 évig vártam a csodára, majdnem fel is adtam. És mégis titkon mindig kislányt szerettem volna, végig reménykedtem talán kislány lesz, de ugyanakkor éreztem hogy nekem bizony fiam fog születni. És valóban fiam van, már 14 hónapos. Nem bánom hogy így van, ő az én szőke hercegem, a szerelmem, ugyan úgy szeretem mintha lánynak született volna. Nem ezen múlik, de azért mégis reménykedik az ember, mert miért ne? Azért ne bántsunk már másokat, hogy szeretné ha elsőre fia avagy lánya lenne, vagy a másodiknak másik nemből is szeretne! Vagy összejön vagy nem, attól még ugyan úgy szereti a gyermekét. És továbbra is reménykedem ha a lesz a fiamnak valaha kistestvére az egy hugi lesz, de ha mégsem és újabb kis kukacos érkezik a családunkba ugyan úgy fogjuk szeretni!
VálaszTörlés